Egy legenda nyomában

Írta: Norbi

McDouglas életének legmelegebb helyzete

- Sir Henry Stuart Nigel Christophoro William Isaac McDouglas von Yorkshire! - kezdtem volna a beszélgetésünket, de a híres tudós azonnal kijavított: “A McDougles elég lesz”.

Furcsának tűnhet, hogy egy ilyen szaktekintély, mint ő, ilyen egyszerűen elhagyja a nevének olyan fontos elemeit, mint a “Sir” vagy a “von Yorkshire”. Ebből is látszik, a professzort nem hatják meg ilyen földhözragadt dolgok, mint a címek és rangok.

- Melyik volt a legmelegebb helyzet, amelyben része volt kutatásai során? - kérdeztem.

- Igazi ironikus válsz lenne azt mondani, hogy a sivatagi feltárás. De a helyzet az, hogy valóban akkor kerültem életem egyik legnehezebb helyzetébe. A Szahara számos titkot rejt, ezt mindenki tudja. Annak idején az ékírás megfejtése is csak bolondos lázálomnak tűnt, mégis sikerült egy elődömnek. Hogy hogyan létezik, hogy egy francia képes volt erre, szintén a világegyetem megfejtésre váró titkai közé tartozik. Szóval azért érkeztem Abu Minqarba, mert biztos voltam abban, hogy az egyik, írások által is említett, de soha meg nem talált piramist képes leszek megtalálni a sivatag homokjának fogságában.

- Erről az expedícióról nem jelent meg sok dokumentáció, ugye?

- Nem. Erről ritkán szoktam beszélni. Úgyhogy érezzék magukat kitüntetett szerepben.

- Sikerült a terve és megtalálta a piramist?

McDouglas esete a jalapeno-párlattal

- Igen. Bár a kísérőim sokszor éreztették velem az úton, hogy kételkednek abban, hogy tisztán gondolkodom-e. Hetven kilométeres útra számítottam, az adatok szerint ott kellett volna lennie a piramisnak. 300 tevével vágtunk neki az útnak. Néhány kilométer után azonban a sivatagi hőséget enyhítendő ittam néhány kortyot a nálam lévő agyagflaskából. Talán nem kellett volna. Indulásunk előtt ugyanis a Adams zöld jalapenopárlattal öblítette ki a flaskát, hogy kiirtsa a madárpókokat, amelyek előző expedícióm során az Amazonasz vidékén belefészkeltek. A harmadik korty után elsötétült előttem a világ, Társaim szerint szabályos lángnyelvek jöttek ki a számon, amelyek felperzselték egy darabon a sivatagi homokot. Adams a segítségemre sietett: halált megvető bátorságról tanúbizonyságot téve a lángnyelvek között a számba dobott egy adag pisztáciafagylaltot, amelyet előzőleg Abu Minqarban vásárolt és hozott magával, hogy kissé feldobja az ötórai teázást. Adams nem emlékezett rá, hogy utálom a pisztáciát, de istenemre, akkor ott nagyon jól esett. Újra visszatért a látásom és eltűntek a lángnyelvek is. Ekkor vettem észre, hogy azon a területen, amelyet előzőleg felperzseltem, van valami. Azonnal megvizsgáltam, és meglepve tapasztaltam, hogy egy kőtáblát rejtett a homok.

- Mi volt a táblán?

- Az egyik felén hieroglifák voltak. Elkezdtem megfejteni a feliratot. Egészen elképesztő, de egy vicc szövege volt. “Mit mond a fáraó anyósa, ha a lábára lép egy teve? Nem gon…” Bosszantó módon pont a poén maradt le, sajnos a tábla törött volt.

- Ezután folyatták az utat?

- Nem. Még nem. Elfogyasztottunk néhány szendvicset, Hukk kapott egy kis halat is. Közben megnéztem a tábla másik oldalát, ott meg egy térkép volt. Ez sokat segített végül, kiderült, hogy jóval egyszerűbben is megközelíthető a feltáratlan piramis, mint a sivatagon keresztül. Úgyhogy visszatértünk Abu Minquarba és a másnap elindultunk a másik úton a titokzatos piramis felfedezésére.

(…folytatjuk…)