Egy legenda nyomában

Írta: Norbi

A vendégszerető jegesmedve

Sir Henry Stuart Nigel Christophoro William Isaac McDouglas von Yorkshire örömmel fogadott most is, riportsorozatunk második állomásán.

- Előző beszélgetésünkből kiderült, hogy Hukknak fontos szerepe volt a legutóbbi felfedezésében. Kérem, meséljen egy kicsit erről a nem mindennapi fókáról és a találkozásuk körülményeiről!

- Régi, kedves történet a mi “egymásra találásunk”. Jópár évvel ezelőtt az Északi Sarkkör élővilágának feltérképezésére indultam egy kutatócsoport élén. Előzőleg már jártam a sarkkörön, ezúttal azonban nem teveháton érkeztem, mert nem egyedül voltam. Egy csapat Husky is elkísért bennünket, a csomagokat ugyanis jobbnak láttuk a kutyák vontatta szánon szállítani. Igazat kellett, hogy adjak Adamsnek, a tealevelek minden bizonnyal sokat veszítettek volna az aromájukból, ha közvetlenül éri őket a hó - ez volt a baj az első alkalommal is, ahogy azt nyilván az olvasók is elolvasták etruszk nyelvű beszámolómban. Az expedíciónk először a jegesmedvékkel találkozott. Három hím példánnyal találkoztunk, akik először agresszívnek mutatkoztak, ránk akartak támadni. Bekecsem alól már épp készültem előkapni a bicskámat, hogy ágyelőt csináljak a medvékből, ekkor előjött egy nőstény medve a nagy üvöltözésre egy hóbucka mögül, csípőre tette melső mancsait, a többi medvét elnyomva üvöltött egy hatalmasat, aztán mancsával lekevert két hatalmasat a középsőnek. Hirtelen csend lett, a középső hímmedve elterült, a másik kettő döbbent ábrázattal hátrább húzódott. A nőstény medve ezután elnézést kért és irgalmat nem ismerve kiosztotta a hímeket, hogy hogy lehetnek ennyire barátságtalanok. Ezután teával kínált bennünket és lazacsalátával. Hogy honnan szerzett lazacot az Északi Sarkon, a mai napig nem tudom.

- És milyen finom volt az a lazac! - szól ekkor közbe Adams, aki két csésze forró teával ekkor lépett be a professzor dolgozószobájába. Engem is megkínált, amit örömmel el is fogadtam.

- Igya csak meg nyugodtan, ha még kér, Adamset megkérjük, és hoz. - mondta McDougles látván, hogy ízlik a tea.

- Nagyon köszönöm - mondtam. - Folytassa kérem! Mivel folytatódott a felfedezőút ezután?

- A medvéktől nem messze táboroztunk le, a nőstény egy darabig el is kísért bennünket. Szabadkozott, hogy épp nincs szabad ágya, mert a férje haverjai épp átugrottak egy éjszakára. A Sarkon akkor épp nappal volt, úgyhogy elég sokat kellett várni a naplementére, így hát elég sokáig maradtak a fiúk. Elég az hozzá, hogy letáboroztunk, elhelyezkedtünk egy kis pihenőhöz, a kutyák is leheveredtek. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a kutyák fel-felvakkantanak, morognak, nyüszítenek. Mivel általában katonás fegyelem volt köztük, megnéztem, hogy mi is lehet a baj. Akkor látom ám, hogy egy kis fóka van közöttük, egy nagyon játékos kis fóka, amelyik hol az egyik, hol a másik kutyával kezdett el acsarkodni, ide-oda szaladgált. Megnyugodtam, hogy nincs gond a kutyákkal. A fóka azóta is jön velem, akárhová is megyek.

- Mi történt ezután?

- Ezután? Hazajöttünk. Kiderült ugyanis, hogy nem vittünk magunkkal hársfateát, csak csipkebogyó volt és zöldtea. Így hát nem maradhattunk tovább. Itthon vettem észre, hogy a fóka még mindig jön utánam.

- Mondhatjuk, hogy háziállatként tekint rá?

- Igen. Minden értelemben. És jobb, mint egy kutya. Nem bolhás és ritkábban ugat. Ilyenkor olyan, mintha azt mondaná: Hukk! Innen kapta a nevét is.

- Köszönöm, profeszor úr! A beszélgetést is, és a teát is!