Egy legenda nyomában

Írta: Waszil

Maduár szobája

A szobában áporodott porszag terjengett, keverve enyhe molyirtó illattal, ami a sarokban álló vasalt ládából lengedezett. A bútorzat igencsak puritán volt, a ládán kívül csak egy régi vaságy és egy kopott bárpult idézte fel a szebb időket is látott szoba emlékét. A bárpulton egy horpadt csajka és egy kancsó aludttej állt, körülötte száraz kenyérmorzsa és pár leszakadt inggomb. A repedezett hajópadló réseiben halkan percegett a szú. Ám ezt alig lehetett hallani a vaságy irányából jövő éktelen hortyogásától. Nem akármilyen hortyogás volt ez, hanem az a fajta, ami gejzírként tör fel egyre és egyre a hiába tiltakozó orrmandulák közül, és néha bugyborékolva hal el, mintha egy muréna vonulna vissza mélytengeri barlangjába, miután kiköpte előző zsákmányának csontvázát. Ilyen hortyogás volt ez.

A hortyogás forrása a feje búbjáig be volt takarózva egy terepszínű pokrócba, viszont két, bakancsot viselő lába kikandikált alóla. A pokróc a hortyogás ütemében fájdalmasan meg-megemelkedett, mintha menekülni próbálna.

Ebben a pillanatban a sarokban álló ládából éktelen csörömpölés hallatszott. Valószínűleg egy két kilós vekker volt a zaj forrása, amit még a rádobált mosni való ingek se tompítottak le annyira, hogy a szoba lakója fel ne ugorjon az ágyból. Fel is ugrott, és ezzel a mozdulattal beverte a fejét az ágy fölé szegelt polcba. De még félálomban volt, ezért ezt meg sem érezte. Azon nyomban vigyázzba vágta magát, és a következőt motyogta ásítások közepette, félig csukott szemmel a bárpultra meredve:

– Őrmesterúúú… áááá…rrrnak jeleeeentem, engedélytkérek feléáááááááééébredni…!

Mivel a bárpult közömbösen válaszra se méltatta, ezt beleegyezésnek vette, és elindult, hogy lenyomja a vekkert. De nem a láda felé indult, így végül a kancsó aludttejet törte össze egy csapással. Na, ettől felébredt. Egy darabig még értetlenül pislogott, könyökéről nyalogatva az aludttejet, majd megkereste a vekkert, és kidobta az ablakon. Ami sajnos csukva volt. Így a vekker az üvegszilánkokkal együtt találta el az ablak alatt álló rozoga motorkerékpárját, aminek ettől szép nagy óra alakú horpadás keletkezett a tankján.

Aki mindezt véghezvitte bő 5 perc alatt, egy 35 év körüli, korát meghazudtolóan vén férfi volt. Arcáról nem lehetett sok mindent leolvasni méretes kisebbségi komplexusán kívül. Miután így tönkretette a szobáját, belebújt egy kopott khaki-ingbe, megigazította a haját, felhörpintette az aludttej maradékát, felvette ósdi ballonkabátját, majd egy félig sikerült balraát után kilépett az ajtón. „Megint egy unalmas nap az őrsön…” – gondolta magában. Ugyanis rendőrként dolgozott a városi kapitányságon. Ez legalább emlékeztette őt a régi szép időkre, amikor még az Írott-kő tövében őrizte a határt. Ettől a gondolattól elérzékenyült, és elővett a kabátja zsebéből egy megsárgult cetlit, melyen hajdani szakaszparancsnokának kézírásával a következő szerepelt: 

„Megparancsolom önöknek, hogy a Magyar Népköztársaság államhatárának őrizetére kapott harci feladatot hajtsák végre!”

Szerette ezt a mondatot ízlelgetni, így most is ezt motyogva ballagott el a vasútállomásig – közben kétszer hasra esve bakancsának fűzőjében. Még volt 10 perce a munkahelye felé tartó vonat indulásáig, ezért leült egy padra, és kedvenc mondatára különféle dallamokat improvizált. Ő már csak ilyen volt.

És Kelempájsz Maduárnak hívták.