Egy legenda nyomában

Írta: Aladár

A Bakony minden évszakban tartogat valami szépséget az erdeit járók számára. Nyáron a sűrű, árnyékot adó lombok alatt menedéket talál az ember az ember fia a nap perzselő sugarai elől, és szomját olthatja a hűs vizű forrásokkal. Ősszel az ezerféle színben pompázó levelekkel, hajnali ködpárában úszó rétekkel örvendezteti meg az arra járókat, nem beszélve a bőséges gombatermésről. Télen a frissen hullott havon szikrázó napsütés és a befagyott patakok látványa okoz felejthetetlen pillanatokat a szemlélőnek.

Az összes évszak közül viszont a tavasz a legváltozatosabb. Márciusban még tartja magát a hó, de a levegőt már várakozással teli feszültség lengi be. Majd a hó lassacskán elolvad, utat engedve a táj földszagú sóhajának, és előbújnak az első virágok, melyek még kicsit suták, kicsit kócosak, de bátran hirdetik, hogy vége a sötétségnek, vége a hidegnek, újra eljött a fény. Az első virágok után hirtelen felgyorsulnak az események, minden nap változik a táj arca, új rügyek pattannak, új virágok nyílnak, a puszta földet fű takarja be, s bár néha még a tél meg-megmutatja magát, próbálkozásai egyre erőtlenebbek, egyre halványabbak. Április közepén már a szél sem olyan hideg, megjelennek az első méhek, visszatérnek az ég vándorai, s orgonavirágzáskor már nyújtogatják a nyakukat az első fiókák fészkükben, a madárdaltól hangos erdő szerte. A virágillattal terhes május langyos melegében mintha minden megkétszerezett erővel mondana igent az életre, s mire az első kisrigók kirepülnek, a levegőben már ott érezni a közelgő nyár hőségét.

A Bakony rengetegében

Most azonban még csak március van, itt-ott töppedt hófoltok ásítoznak, és a hóvirág is éppen csak kibújt a nedves földből. A Nap játékos sugarai udvarolnak a rügyeknek, akik még kicsit készülődnek odabent, szeretnének teljes pompájukban megmutatni magukat az éledő erdőnek. A patakban elfekvő köveken megtelepedett mohák is mintha élénkebb színűek lennének. A pataktól kissé távolabb szekérút halad, mely még kissé sáros a nemrég elolvadt hótól, de azért már járható. Az úton néhány ember és egy fóka közeledik tevékkel. A legtöbb ember arca komor, homlokukra mély barázdákat szántott az idő és a gondok. Járásuk is beletörődöttséget sugall. Egyedül a két elöl haladó, egy magasabb szikár komornyikféle és egy alacsonyabb skót szoknyás figyeli élénken a tájat, mintha valamit kutatnának szemükkel. Az úton hamarosan egy tisztásra érnek, ahol az elsárgult tavalyi fűben néhány rönk hever.

– Állj! Pihenő, mindenki ebédeljen meg! Kiáltotta a skót szoknyás, aki McDouglas volt.

Az emberek láthatóan örültek a megállásnak, kikötötték a tevéket és elővették oldaltáskájukból szegényes elemózsiájukat, és leültek a rönkökre. Már jó ideje úton voltak, és minden eszközzel takarékoskodni kellett folyton apadó tartalékaikkal, ezért a tatár bifsztek és fehérboros mandulamártásos pisztráng mellé mindössze borságyban sült bélszín és puding járt csak.

Adams eközben elővette az öntöttvas kerti bútorokat, és azt a rönkökön ülő emberektől kissé távolabb állította fel. Az embereket egyáltalán nem zavarta ez, ugyanis McDouglas mindig ebéd közben beszélte meg Adams-szel a legfontosabb kérdéseket. A komornyik ízlésesen megterített a nehéz damasztabrosszal, az aranyozott szélű porcelán étkészlettel és az ezüst evőeszközökkel.

Mindketten helyet foglaltak, majd nekiláttak az ebéd elköltésének és a beszélgetésnek.

– Szép napunk van, nemdebár, Adams?

– Igen Sir, úgy tűnik ma végleg beköszönt a tavasz.

Egy darabig kínos csend következett. Adamsen látszott, hogy folytatná a beszélgetést, de még vívódott magában, végül nagy levegőt vett, és lesz, ami lesz alapon belevágott.

– Sir, bocsássa meg tapintatlanságomat, de tartalékaink vészesen fogynak, már csak négyfogásos ebédre futja, ezért meg kell kérdeznem, várhatóan mennyi időt vesz még igénybe Bakonybélbe eljutni?

– McDouglas láthatóan zavarba jött, nem számított erre a kérdésre. A kanál hirtelen megállt a kezében, majd lassan fölemelte tekintetét a komornyikra. Arca rezzenéstelen volt, de a szemén látszott a tanácstalanság. Kissé közelebb hajolva, halkan megkérdezte:

– Jelenleg mennyi időre elegendőek a tartalékaink?

– 1-2 évnél nem tovább. Ha így mennek a dolgok, akkor kénytelenek leszünk levágni néhány tevét! – suttogta Adams.

A tevék – akik eddig békésen legelésztek a tisztáson – kiváló hallásuknak köszönhetően mindent szót értettek, hirtelen megdermedtek, és szemük sarkából rémülten néztek a két emberre.

– Arra talán nem kell, hogy sor kerüljön.

– Sir, ha megenged még egy kényes kérdést, valójában merre vagyunk most, és mennyire lehet még Bakonybél, vagy a Kőris-hegy?

– Pssszt! Ne ilyen hangosan, tudja, hogy ez a szó mekkora rémületet vált ki a teherhordókban.

– Elnézést uram.

McDouglas jobbra és balra nézett, majd olyan közel hajolt Adamshez, amilyen közel csak lehetett. Arca komor volt.

– Fiam, tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely, de meg kell mondanom őszintén, én sem tudom, merre vagyunk.

– E…e…ezt, hogy érti uram? Hiszen a Kipu, amit még az Andokban találtunk, pontos leírást adott!

– Nos, igen, de emlékszik arra, amikor a múlt hónapban egy este egy barlangban húztuk meg magunkat?

– Igen.

Ebéd az erdőben

– Azon az estén én a szokásomhoz híven lefekvés előtt megírtam a naplómat, elrejtettem benne a kiput, betettem fókabőr oldaltáskámba, majd az oldaltáskát a párnám alá rejtettem. Éjjel aztán egy óriási rozsomák konda támadta meg a tábort, mert a barlang ősi fészekrakó helyük volt. A nagy kavarodásban teljesem megfeledkeztem a táskáról, és a harc közben csak annyit láttam, hogy az egyik anyaállat a szájába kapja és elrohan vele. Megpróbáltam utánaszaladni, de a hálóingem túl hosszú volt, elestem benne, és ő eltűnt a sűrűben. Pedig már nagyon közel járhattunk ahhoz a hegyhez… Próbáltam az emlékeim alapján tájékozódni, de annyira egyforma az erdő, hogy mostanra menthetetlenül eltévedtünk…

Adams teljesem megtántorodott, hirtelen gyengének és erőtlennek érezte magát. Amitől a legjobban tartott, és titkon remélte, hogy nem így lesz, most McDouglastől hallotta szóról szóra. A tudós látta a komornyik rémült arckifejezését.

– Ne ijedjen meg, inkább gondolkodjon. Ez talán nem is olyan nagy baj.

– Nem értem uram, mire akar ezzel célozni?

– Világ életemben úton voltam. Soha nem bírtam otthon maradni 1-2 hétnél tovább, Ön szerint mi lehet az oka?

– Hiperaktivitás?

– Nem.

– Felfedezés vágya?

– Az már régen elszállt, már nem vagyok kalandvágyó fiatal.

– Lady Arrogancia?

– Pontosan.

– És mik a tervei uram?

– Én úgy gondoltam, hogy… – de ezt már olyan halkan mondta, hogy csak ők ketten értették.