Egy legenda nyomában

Írta: Aladár

A búcsúparti másnapján csak nehezen ébredezett a társaság. Nem véletlenül tervezték késő délelőttre az indulást. Egyedül McDouglas és Adams voltak már talpon reggel hatkor. Hukk csak valamikor 10 óra tájékában keveredett elő a Kőpince forrás felől, ahova a tegnap esti utolsó személyvonat vitte.

Az idő alaposan megváltozott az elmúlt 24 órában. Az eddigi csodálatos kiegyenlített időjárásnak nyoma sem volt. Sűrű, alacsonyan szálló sötét fellegek vonultak az égen, néha még a fák koronája sem látszott. Az eső csak szitált, de arra tökéletesen alkalmas volt, hogy bőrig ázzon az, aki kimozdul otthonról. Az eddig madárhangos, vadaktól hemzsegő erő is teljesen kihaltnak tűnt. Az egész környék hangulata nyomasztó, túlvilági volt. A kis csapatot ez nem zavarta, az Andokban sokkal cudarabb időjárással is baj nélkül megbirkóztak.

Nem terveztek nagy búcsúünnepséget, a király is csak fél órás beszédet mondott, és mindössze 24 ágyúból dördült el díszlövés. McDouglas puritán ember volt.

Kabalából megkoszorúzták a Vinye és Bakonybél közötti út keresésében eltűnt kutatók emlékművét, még egy utolsó intés a tömegnek, némi tűzijáték, és lassan elindult a csapat.

Az első pár óra eseménytelenül telt. Tiszta aljú bükkerdőben haladt az expedíció, az eső továbbra is szitált, de itt a fák alatt ezt alig lehetett érezni. A kipuban leírtak egyelőre stimmeltek, de még nem volt egy fia útelágazás sem. McDouglas kedélyesen beszélgetett Adams-szel régi kalandokról és felfedezésekről, Hukk pedig békésen aludt az egyik teve hátán, annak két púpja közé fészkelve magát.

A porvai 14-es számú erdőrészlet

Egyszer csak eljött az első útkereszteződés, ahol egy óriási, mívesen faragott irányjelző és egy tájékoztató tábla állt, rajta a porvai 14-es számú erdőrészlet történetével. A tábla egyébiránt jónak tűnt, keleti irányban (ahonnan érkeztek) Vinye felé mutatott, még a távolság és az időadatok is stimmeltek. Északi irányban Porva, Déli irányban Bakonyszentlászló, Nyugati irányban pedig a Kőris-hegy, és Bakonybél felé mutatott.

Több néger teherhordót a Kőris-hegy nevének hallatán páni félelem fogott el, csak 14 állig felfegyverzett zsoldossal sikerült őket maradásra bírni. A szótól McDouglas is megborzongott, még soha nem járt ott, de hallotta a kósza híreket az áldozatok és eltűntek nagy számáról, akik mind a rettegett hegyet próbálták meghódítani sikertelenül. Olyan félelmetes legendák lengik körül, hogy többen a Kőris név kiejtésekor egyszerűen megőrülnek. Artúr király kerekasztalának lovagjai át is tértek a Ni-ről a Kőris szó használatára, mert sokkal hatásosabb megfélemlítő eszköznek bizonyult.

A kipu is a hegy irányába mutatott, így hát elindultak a baljós úton. McDouglas biztosra vette, hogy a legtöbb kutató már itt eltévedt, mivel a hegytől való félelmükben megpróbálták kikerülni azt, így más, sokkal veszélyesebb kalandokba sodorták magukat. A táj egyébiránt nem sokat változott, talán csak az erdő lett egyre sűrűbb. Már kezdett szürkülni az idő, amikor a ködből egy rom körvonalai bontakoztak ki. A csapat óvatosságból azonnal megállt, ki tudja, milyen veszély fenyegetheti ott a gyanútlan felfedezőt. McDouglas gyanúsnak találta a dolgot, a kipuban nem volt szó ilyenről, igaz, az több ezer éve íródott, de ezen a területen változtatási tilalom volt érvényben emberemlékezet óta. A csapat leste a romot egy darabig, majd miután nem láttak semmiféle mozgást, közelebb merészkedtek.

Az épületnek egy fala még majdnem teljesen ép volt, a másik kettő félig-meddig még állt, a harmadik már szinte teljesen az enyészeté lett. A falakon kőbe karcolva különböző térképszerű ábrák és számítások voltak láthatóak, az épülettől távolabb pedig néhány aprócska halom volt látható, rajtuk hevenyészett kereszttel. Úgy tűnik más, kevésbé szerencsés kutatók is jártak már erre.

McDouglasnek nem volt sok kedve az éjszakát itt tölteni, mert kicsit huzatosnak érezte a helyet és az ő korában ez már nem teljesen mindegy, de az este gyorsan közelgett, így hát tábort ütöttek…