Egy legenda nyomában

Írta: Aladár

Egész héten ideális volt az időjárás a felkészülésre. Nappal tiszta kék égbolt, napsütés, kellemes meleg, éjjel pedig nem túl hűvös. A tevék élvezték ezt a kiegyenlített időjárást, békésen kérődztek a Cuha partján, vagy épp legelésztek a Vinye alatti réten. A sivatagban soha nem volt részük ilyen kellemes időjárásban. Nappal az a borzasztó meleg, éjjel pedig fogvacogtató hideg, ráadásul az a rengeteg por és homok, még belegondolni is rossz.

McDouglasék alaposan kihasználták az időt, rendezgették a felszerelést, ellenőrizték a járműveket, egyszóval készültek a nagy napra. A tudóson látszott valamiféle feszültség, minden bizonnyal a nagy út miatt aggódott, de senkinek nem beszélt félelmeiről, még Adamsnek sem. Ez a helyzet szerfölött nyugtalanította a vén szolgát. A bátor tudós, akinek meg sem kottyant a 39 méteres márványoszlop hordozása báránybőr bekecsben az északi sarkon, és rezzenéstelen arccal indult útnak a Szibériai ősmocsár felfedezésének, most elbizonytalanodni látszik. Kihasználva azon ritka pillanatok egyikét amikor négyszemközt maradtak, a szolga rá is kérdezett:

– Sir, valóban komolyan gondolja, hogy elmegyünk Vinyéből egészen Bakonybélig?

– Maga viccel Adams? Mondjon nekem egy olyan dolgot, amitől megfutamodtam!

– A felesége főztje?

– Na jó, azon kívül.

– A múlt heti bridzs parti meghívás Sir Charm-tól?

– Jó, de azt nem számítva.

– Egy zoknit mosás nélkül kétszer fölvenni?

– Most szórakozik velem, Adams?

– Elnézést, Sir, másról nem tudok.

– Na látja, akkor ez elől sem fogok!

– De nem emlékszik, mi történt a kocsmában?

– Ittunk egy jó csésze Chinese gunpowdert. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen Isten háta mögötti helyen is lehet kapni ebből a jófajta Keemun Congou márkából.

A búcsúbuli

Adams feladta a további kísérleteket. Az öreg tudós úgy látszik hajthatatlan, igazi Skót vér csörgedezik meszes ereiben. Amit egyszer a fejébe vesz, ahhoz minden kétsége ellenére ragaszkodik, és még egy jól irányzott ütéssel sem kiverni azt onnan. Ezt McDouglas már a Vörös Kmerek fogságában több alkalommal is fényesen bizonyította.

Adams és McDouglas nem beszélt többet a témáról, inkább mind a ketten belemélyedtek a munkába.

Az indulás előtti este McDouglas nagy partit tartott, mivel igen a szívéhez nőtt a környék. Több tevét is ökrökre cserélt, hogy legyen mivel megvendégelnie a helybélieket. Szerencsétlen tevék ugyan örültek, hogy megmenekültek a bizonytalan úttól, de felállt a szőr a púpjaikon, ha csak a fejőgépre gondoltak.

Adams nem szerette az ilyen ünnepségeket. Mindig úgy érezte, hogy előre isznak a medve/fóka/elefánt/éppen elejteni vágyott vad bőrére.

Hukk nevéhez méltóan alaposan a hekkpálinkás hordó fenekére nézett, már éjfél előtt az emberek között szédelegve kérte a jegyeket-bérleteket, a kedvezményre jogosító igazolványokkal együtt. Ugyanis ha alaposan felöntött a garatra, akkor mindig vasutasnak képzelte magát. Ezzel csak egyszer akadt kisebb gond, amikor az Amazonas dzsungelében tehervonatnak képzelte magát, és vakvágányra tolatott be, ami történetesen egy kiéhezett kockás pitonnal egyezett meg. Hukknak csak az volt a szerencséje, hogy a piton allergiás volt a fókákra, mert gyerekkorában egyszer túlette magát belőlük.

Hajnal felé aztán a legkitartóbb virrasztók is nyugovóra tértek, a sátrak körül már csak elégedett szuszogás hallatszott, egyedül a Kőpince-forrás irányából jött éktelen horkolás.