Egy legenda nyomában

Írta: Waszil

Az expedíció a hosszú út után végre letáborozott Vinye mellett. A szolgák felverték a sátrakat, és persze egy kis iglut Hukknak, McDouglas kedvenc fókájának, aki nagyon kényes volt az ilyen apróságokra, és szerette, ha mindig jól behűtött igluban alhat. McDouglas sátra is elkészült, benne a tudós kabala-kenujával, amit még az Everglades mocsaraiban faragott ki egy szál mamutfenyőből, és mindig magával hordta, illetve a négy raklapnyi Shelbie’s márkájú első osztályú bajuszpúderrel, mert a tudós adott a külsejére, még a legzordabb körülmények között is.

Adams, McDouglas leghűségesebb szolgája épp buzgón rendezgette a kafferbivaly trófeákat a sátor falán, amikor a Lord belépett.

– Adams, jöjjön, elmegyünk a helyi pubba, hogy megismerjük a bennszülötteket.

– Uram, minden tisztelettel, de biztos benne, hogy ez a legjobb ötlet? Még csak most érkeztünk, és hát a helyiekről köztudott, hogy veszélyes népség!

– Ugyan, Adams… – legyintett a Lord – csak nem gondolja, hogy meghátrálok már az elején? De ha gondolja, magunkkal vihetünk száz tevét, hogy lássák, nem tréfálunk.

Azzal sarkon fordult, magára kanyarította híres báránybőr bekecsét, amiben az északi sarkot is megjárta, és kilépett a sátorból.

– Emberek! Megyünk a kocsmába!

Nagy zúgolódás támadt, főleg a tevék között, amikor meghallották, hogy százat közülük magukkal visznek. Ez érthető is volt, hiszen az egyik teve mesélte, hogy egyszer járt már errefelé a nagy kutatóval, és akkor az egyik kocsmában a Sir elkártyázta őt egy szürkemarháért cserébe. Csak Hukk segítségével menekült meg a fejőgép elől, aki köztudottan teve-szimpatizáns volt (mármint Hukk, nem a fejőgép), és ezt a radikális nézetét semmi áron nem adta fel, még egy vödör gyorsfagyasztott makréla-filéért sem.

A vinyei kocsma

De nem volt mit tenni, elindultak a vinyei szolgáltató egység felé. A kocsmába érve McDouglas kikötötte a száz tevét, akik nyüszítve húzták maguk alá púpjaikat, mert megláttak egy tehenet a pitvarban. Adams még egyszer megkérdezte, biztos-e benne a Lord, hogy be akar menni, de ő válasz helyett azon lendülettel benyitott a büfébe.

Adams és Hukk lélegzetvisszafojtva álltak a küszöbön, és próbálták feldolgozni az eléjük táruló látványt. A helyiség kicsi volt és füstös, olajlámpa fénye világította be a falon lógó matyóhímzésű terítőket, és az üres szilvóriumos üvegeket. A sarokban nagy búboskemence állt, a sutban egy rühes macska nyammogott egy kiszáradt egér tetemén (a látványtól Hukk csuklott egyet), a fal melletti kis rozoga asztal mellett pedig két aggastyán ült, és mereven bámulták az előttük álló üveget. Hajukat és szakállukat enyhe bauxitpor fedte, szembogaruk pedig sárgás fátyolon keresztül nézett a vendégekre.

A látvány annyira sokkolta Adamset, hogy csak ennyit tudott kinyögni az időközben megjelenő csaposnak:

– A gin, please! – majd ájultan esett be a sutba a macska mellé, aki erre Adams fülét kezdte el rágcsálni az egértetem helyett.

– Hé! – mordult rá ekkor az egyik öreg bányász McDouglasre. – Gyüjjön mán ide, no!

McDouglas nem volt gyáva ember, így a megszeppent Hukk társaságában helyet foglalt az öregek mellett.

– Good evening, gentlemen, mi tetszik?

– Némmá, hogy affektál! – bökte meg az egyik öreg a társát. – Nem igazán csípik ám a fókákat errefelé! – folytatta fennhangon, szúrós szemmel Hukkra nézve, aki ettől kis híján felöklendezte a reggelire elfogyasztott szardella-rajt.

– Hagyd mán, Béla, nem bánt ez senkit. – dörmögte a másik öreg – Hanem aztán maga, maga inglismen, tudjuk ám, miben sántikál! De nem úgy megyen ám az! Hogy csak úgy elindulunk Vinyérű’, oszt Bakonybélig akarunk ee’mönni? Ki látott mán ilyet…

– Azér is mondtam mindig a feleségömnek, te Gizi, nehogy véletlenségbű’ odakozmáld azt a kását, mer bizisten no, hogy elküldelek Bakonybélre gyalog daráért!

– Uraim, uraim! – csitította őket McDouglas – Ki vele, mi a baj a tervemmel?

– Nekem ugyan semmi, csak aztán szívlelje mög, hogy onnan még senki fia nem tért vissza élve. Nem embernek való vidék az, én mondom!

– Úgyis van az! Nekem is egyszer az anyósom arra sétált, azóta is irigyelnek a faluban!

Ekkor a kocsmáros közbeszólt.

– Jóemberek, hagyják már a vendéget! Maga meg jöjjön csak ide, majd én töltök magának egy jófajta pálinkát. Na mondja, miért vállalkozik ilyen nagy útra? Hiszen ismerem én magát, nagy tisztelője vagyok, olvastam a tanulmányát a vad-tapírok befogásáról. Hiszen már most is olyan hírneve van, hogy csak ez a két részeg bányász nem ismerte fel magát. Miért kockáztatja az életét ilyen lehetetlen vállalkozással? Vinyéről Bakonybélre??? Ki hallott már ilyet…

– Tudja, hogy van ez, jóember… – szürcsölgette McDouglas a kis tölgyfahordóból a pálinkát, mert a kocsmáros előzékenységből az egész hordót csapra verte a nagyhírű vendég tiszteletére – Amikor az ember már minden elismerést megkapott, de otthon nem úgy alakulnak a dolgok, mint azt szeretné…

– Ááá, csak nem a kedves felesége? – kacsintott a kocsmáros, aki nagy emberismerő volt.

– Az bizony – biccentett a Lord, majd felhajtotta a maradék pálinkát, amivel még a két bányász tiszteletét is sikerült kivívnia. – Amikor az ember hazaér az expedíciójáról, és várja a melegszívű fogadtatást, meg persze a megrakott asztalt, és helyette csak… – elcsuklott a hangja – …csak… na de hagyjuk, amúgy is mennem kell, készülni kell az útra. És nem is biztos, hogy visszavágyok ezután…

Azzal felkapta a félájult Hukkot, hóna alá csapta Adamset a fülén lógó macskával együtt, és elhagyta az épületet. A kocsmáros tágra nyílt szemmel nézte a becsapódó ajtót. Ekkor látta utoljára a nagyhírű tudóst, Sir McDouglast, aki elindult a tevéivel, hogy véghez vigye a modern történelem legnagyobb tettét: Eljutni Vinyéről Bakonybélre.

5. A felkészülés