Egy legenda nyomában

Írta: Waszil

Maduár arra ébredt, hogy egy teve nyalogatja gyengéden az arcát. Hirtelen nem tudta, hogy hol van. Egy takarosan berendezett kunyhóban feküdt a földet vastagon borító puha szőtteseken. A kunyhóban két teve álldogált békésen, az imént említett példány sértődötten kezdte el nyalogatni társát, miután Maduár óvatosan elhessegette a rohamsisakjával a nyelvét az arcától. A szomszéd helyiségből halk beszélgetés szűrődött át. Ekkor óvatosan benyitott egy alak, majd látván, hogy Maduár magához tért, behívta a többi embert.

Maduár azt se tudta, hova nézzen. Lassan kezdett visszaemlékezni, hogy mitől ájult el. Adamset látta, ebben biztos volt, ki ne ismerné a hűséges szolga arcát. És igen, most is ő lépett be a szobába. De nem csak ő. Mögötte ficánkolt Hukk, a híres fóka, és végül belépett az az ember, akit Maduár még csak kalandregények címlapjain láthatott.

Maduár a legenda színe előtt

– Good evening! Csakhogy magához tért! Már kezdtünk aggódni, hogy be kell adnunk Önnek a maláj nyílméregbéka húgyhólyagkivonatából készült kúpot! Hadd mutatkozzak be: Lord Henry Stuart Nigel Christophoro William Isaac McDouglas von Yorkshire gróf vagyok, de szólítson csak Sir-nek. Ez itt Adams, a komornyikom, ez pedig Hukk, a fókám, bár ez látszik rajta. No de mondja csak, kit tisztelhetünk Önben?

Maduár megbabonázva nézte az előtte álló legendát. Olyan hihetetlen volt az egész. A fókanyomok tehát mégsem hazudtak. És most itt áll – jobban mondva fekszik – McDouglas előtt, akit keresett. És aki nem halott!

– Kelempájsz Maduár vagyok, rendőrségi nyomozó alsegéd. Sir, Ön most már biztonságban van, ne féljen.

– Miért is kellene félnem? Hiszen itt van velem száz jól képzett legényem, no meg egy különítmény a francia légióból.

– Az nem baj, szükségünk lesz rájuk. – mondta Maduár, azzal elmesélte a tudósnak az egész történetet.

– Áh, szóval Harpia és Hughes. Sejtettem, hogy ez lesz a dologból. Köszönöm, Mr. Kelempájsz, hogy halált megvető bátorsággal eljött ide, hogy figyelmeztessen.

– Ugyan, Sir, hiszen én nagy tisztelője vagyok Önnek. De mondja, miért tette ezt az emberiséggel? Mindenki halottnak hiszi Önt, és gyászolja az egész világ!

– Tudja, fiam, az ember előbb vagy utóbb elérkezik oda, hogy számára már nincsenek kihívások. Én eleget tapasztaltam már, erre az expedícióra is csak az én drágalátos Harpiám beszélt rá. De az elejétől kezdve sejtettem, hogy ez lesz az utolsó utam. Amikor megláttam, hogy kicserélték a Kiput egy hamisítványra – merthogy természetesen észrevettem – úgy voltam vele, hogy ám legyen, nézzük, hova vezet el minket. Hát ide vezetett. Megtetszett ez a hely, letelepedtünk, és azóta is itt élünk békességben. Gombászunk, kosarat fonunk, kertészkedünk, még egy Earl Grey ültetvényt is sikerült meghonosítani itt a barlang alatt. Szabadidőnkben bridzsezünk, Hukk pedig pisztrángra vadászik a Cuhában. A tevék is jól érzik magukat, megtanultak kis fajátékokat faragni, azóta nagy bevételünk van ezeknek az eladásából.

De tudja, mi volt a legnyomósabb indítékom, hogy ne menjek haza az én Harpia Arroganciámhoz? A paprikás krumpli! Az az átkozott asszony borzalmas paprikás krumplit főzött. El sem tudja képzelni. Brrr… Bezzeg Adams! Azóta olyanokat eszünk itt, hogy senki sem vágyik haza.

– Sir, úgy vettem ki a felesége szavaiból, amikor kihallgattam őket, hogy tudja, hogy itt találja magát. Hogy lehetséges ez?

– Igen, igen. Nagyon egyszerű: magam mondtam meg neki.

Maduár döbbenten nézett a tudósra

– Ön? De hiszen az életére törnek Sir Charme-mal!

– Ugyan, ugyan. Nem hinném. Tudja, azóta levelezek Harpiával, mióta eltűntnek hisznek. Bár most, hogy mondja, valóban érezhető egy kis gyűlölet a levelei hangnemében. Folyton valami örökségről ír.

– Sir, az Ön pénzére hajtanak! Hát nem érti? Bajban vannak! Ezek nemsokára ideérnek, és elteszik Önt láb alól. Szóval azt javaslom, hogy készítse fel a legényeit, és fogadjuk őket megfelelően! Én majd elbújok a barlangba, és a megfelelő pillanatban letartóztatom őket.

– Rendben van, maga a rendőr.

Azzal McDouglas elrendelte a készültséget. A legények igen megörültek ennek, hiszen már évek óta csak krumplit pucoltak és kosarat fontak. Mindenki elfoglalta harci állását, a tevék körbevették a tábort, és harciasan felfújták púpjaikat, Hukk pedig egy hering-gerincből készített lándzsát vett magához. McDouglas elfoglalta helyét a kunyhó tetején kialakított bársonnyal borított inka királyi trónon, és békésen rágyújtott egy jófajta szivarra.

Maduár a barlang helyett inkább egy közeli bozótost választott, mert ahhoz jobban illett az álcája. Ismét felvette ugyanis a rekettyéssel átszőtt sátorponyvát, és mozdulatlanná merevedett. Nem kellett sokáig várnia, a távolból lépések hangzottak. Lassan feltűnt Lady Arrogancia és Sir Charme alakja, hátukon egy-egy aknavetővel.

Uramisten! Ezek ki akarják füstölni a tábort! Cselekednem kell! – gondolta Maduár, azzal berezelt.

A két alak pedig csak közeledett.

– …mondtam, hogy itt lesznek! Látod a tevéket? Na, majd néznek, amikor feléjük repül ez a kis rakéta! Most végre vége lesz ennek az egész huzavonának, és miénk a pénz!

– Remek, remek! De vigyázz, nehogy észrevegyenek, bújjunk el ide e mögé a rekettyés mögé, és innen lőjjük ki a rakétákat. Jé, de furcsa, ezen a rekettyésen is sátorlap és szögesdrót van!

Maduár letartóztatja a gonosz párt

Ebben a pillanatban Maduár meglépte élete legbátrabb tettét: előrántotta szolgálati játékpisztolyát, és harciasan előugrott a rekettyeálca mögül. Miután feltápászkodott a hasraesésből, rászögezte pisztolyát a döbbenettől megmerevedett alakokra.

– Pénzt vagy éle… akarommondani le vannak tartóztatva! Joguk van hallgatni, de azt mind felhasználom maguk ellen.

Azzal megbilincselte őket, és kidüllesztett mellel McDouglas elé vitte őket. Az csak egy lekicsinylő mosolyt küldött feléjük, majd elkezdte kanalazni paprikás krumpliját.

– Mr. Kelempájsz! Hálás vagyok Önnek, hogy megmentett ezektől a gazemberektől. Kérem, mondja meg, hogyan viszonozhatnám!

– Sir, én csak annyit szeretnék – és ezt az egész emberiség nevében mondom –, hogy térjen vissza a civilizációba! Mindenki számít Önre, hiszen annyi mindent kellene még felfedezni, például az amazonasi nyílméregbékaevő törzs népszokásait. Sir McDouglas! Ezt kérem Öntől!

– Az sajnos nem fog menni, fiam. Tudja, teljesen eltévedtünk, és nem tudjuk, merre van innen Bakonybél.

– Ez legyen a legkevesebb! – mondta mosolyogva Maduár, azzal elővette a Gizikétől kapott ál-ólomkatonát, és egy laza mozdulattal betájolta Bakonybélt.

– Nos, azt hiszem, ebben az esetben tartozom Önnek ennyivel. Visszatérek. Úgyis untam már a kosárfonást.

Azzal McDouglas, a nagy kalandor, autodidakta polihisztor, tudós és okleveles vízvezetékszerelő mester kiadta a rég nem hallott parancsot.

– Uraim, tevére! Irány Bakonybél!

Az expedíció pedig új erővel és bizakodva elindult a legendás út befejező szakaszán, amely végre elvezeti őket Vinyéről Bakonybélbe. A sor végén pedig határtalan büszkeséggel tevegelt rohamsisakjában, ballonkabátjában Kelempájsz Maduár, kezében a vasra vert rabok láncával, és ebben a pillanatban ő volt a világ legboldogabb embere.