Egy legenda nyomában

Írta: Waszil

A nyomok egyszer csak kiszélesedtek. Ez biztosan egy táborhely volt – gondolta Kelempájsz. Nem is baj, hiszen esteledik, én is letáborozok itt.

Sátorverés után még átkutatta a helyet, de pár döglött kaszáspókon és heringszálkán kívül nem talált semmit. A hering viszont biztos jele volt, hogy nem jár rossz nyomon, hiszen csak Hukk fogyasztott ilyesmit errefelé. Kezdte megkedvelni a fókát, aki elvezette idáig. Már nagyon várta, hogy találkozzon vele. Már ha sikerül megtalálnia őket. De egyre biztosabb volt a dolgában.

Megvetette az ágyát, belebújt terepszínű hálózsákjába, és elfújta a gyertyát. Megivott még pár deci aludttejet, majd elővette a kis ólomkatonát, amit Gizikétől kapott. Tűnődve forgatta ujjai között, és lassan elnyomta az álom.

Azt álmodta, hogy Gizikével ülnek egy hullámvasúton, süt a nap, és ők sikoltva buknak át a pálya csúcsán, és hogy kiadja az ebédet Gizike ölébe, de az nem sértődik meg, hanem kacagva törli le magáról a félig megemésztett aludttej maradványait. Maduár álmában mosolygott. Még sosem álmodott ilyen szépet. Általában azt álmodta, hogy őrködik. Csak áll és áll az őrtoronyban, telnek az órák, a napok, az évszakok, és ő csak áll. Régen is ezt álmodta, és amikor felébredt, általában arra eszmélt, hogy valóban őrt áll éppen. Most azonban az erdő közepén találta magát, amikor felriadt egy zajra. Gizike és a hullámvasút egy pillanat alatt szertefoszlott, és csak a hideg, baljós csend vette körül. Biztos, hogy hallott az előbb valamit, nem szokott csak úgy felébredni. Most feszülten fülelt, de csak egy pók percegését hallotta. De ekkor újra felmordult valami. Maduár rémülten kapta fel harci felszerelését, és készültségbe helyezte magát. Kikukucskált a sátorból, és ekkor meglátta.

A vérsünök támadása

Egy vérsün volt.

Megfagyott a vér az ereiben. Ez a vadállat nem jár csak úgy az erdőben, ezt valaki ráküldte! De nem is csak egyet, mert ebben a pillanatban egy egész horda jelent meg vészjóslóan röfögve. Maduár hirtelen nem tudta, mitévő legyen, de aztán eszébe jutott régi kiképzőjének intő szava:

„Fiam, ha valaha egy vérsünnel találkozna, fröcskölje le aludttejjel, csak attól fél.”

Még szerencse, hogy kedvenc itala az aludttej volt, és mindig hordott magával egy hektolitert. Így most fogta, és nem sajnálva az italt, elkezdte fröcskölni a fenevadakat. Azok nyüszítve menekültek. Mikor az utolsó is eltűnt a sötétben, ismét nagy csend vette körül. Úgy döntött, hogy nem marad tovább itt, és azon nyomban összepakolt. Ismét felvette álcaruháját, és tapogatózva követte tovább a nyomokat. Azonban egyszer csak eltűntek a nyomok. Épp azon a helyen, ahol Hukk annak idején felmászott az egyik tevére. A tevenyomokat már rég elsöpörte az idő, így Maduárnak nem volt más választása, minthogy az utolsó nyomok diktálta irányban menjen tovább.

A helyzet kilátástalannak tűnt. Már értette, mért nem találja senki a tudóst. Ebben a rengetegben ember legyen a talpán, aki egyáltalán nem téved el. Ebben a pillanatban Maduár hirtelen eltévedt. De annyira, hogy azt sem tudta, merről jött. A helynek valami baljós kisugárzása volt. Mivel nem látott semmit, csak sejtette, hogy a Kőris-hegy közelében lehet. Csak ennek a hegynek van ilyen nyomasztó hangulata. Maduár minden porcikájában remegett a hidegtől és a félelemtől. Most mihez kezdjek? Sötét van, egyedül vagyok, vérsünöket küldtek rám, Gizike sincs itt…

Az irány-ólomkatona

Elővette az ólomkatonát, és játszadozni kezdett vele. Ez egy kicsit megnyugtatta. Egyszer csak az ólomkatona nekikoccant a karórájának, és ott is maradt. MICSODA??? Maduár értetlenül nézte a jelenséget. Aztán leesett a tantusz. Hiszen ez nem is ólom! Ez egy mágnes! Gizike iránytűt adott neki! Gyorsan kitépte egy hajszálát, és rákötötte az ál-ólomkatonát. Az pedig illedelmesen befordult észak felé, szuronyával mutatva a helyes irányt.

Maduár, aki fejből megtanulta a környék térképét, betájolta magát Bakonybél irányába, és elindult a sötétben botorkálva. Jobb ötlete nem volt, az expedíció is Bakonybél felé tartott, így hát mért ne menne ő is arra?

Kezdett nagyon elfáradni, hiszen nem sokat aludt még az éjjel. Úgy döntött, lesz, ami lesz, ismét letáborozik, és másnap folytatja az utat. Világosban könnyebb is lesz. Így hát ismét felverte a sátrát, és reggelig aludt. Az éjjel semmi különös nem történt, azonban ahogy reggel kilépett a sátorból, egy anyóka állta el az útját. Hátán nagy kosár, benne frissen szedett gomba. Így szólt Maduárhoz:

– Fiam, segítsen nekem, szegény szamaram kificamította a lábát, talpra kéne állítani, nade én mán öreg vagyok az efféle dologhoz. Gyüjjön mán no, oszt segítsen!

Maduár meglepődött, de mivel jól nevelt ember volt, így elindult az anyóka után. Mikor már vagy fél órája mentek, kezdett gyanús lenni Maduárnak a dolog, de nem szólt semmit. Aztán odaértek egy kis tisztásra. A tisztás túloldalán valóban ott feküdt egy kis csacsi. Az anyó csak ennyit mondott:

– No, menjen oda hozzá, ismerje meg, addig én itt pihenek egy kicsit.

Maduár óvatosan elindult a csacsi felé. Most már nagyon gyanús volt neki a dolog, ezért feszülten figyelte minden lépését. Meg akarta vakarni a fejét, de ezzel a mozdulattal véletlenül leverte a sisakját. A sisak lesett a földre, és eltűnt. Maduár megdöbbenve nézett a lába alá. Ahova a sisak esett, most egy nagy lyuk tátongott. Maduár gyorsan letérdelt, és kitágította a lyukat. Egy csapda volt. A tetejét mesterien befedték, lent pedig nagy, hegyes karók meredeztek, az egyiken a rohamsisak lengedezett. Maduár hálát adott az égnek, hogy éppen akkor kezdett viszketni a feje. Megfordult, hogy gyilkossági kísérlet esetének fennforgásával letartóztassa az anyót, de az már sehol sem volt. Ellenben a tisztás szélén álló rózsabokron megtalálta az anyó ruhájának egy darabját, ami leszakadt róla valószínűleg akkor, amikor az elfutott. Merthogy nem anyó volt ez – jött rá Maduár –, ugyanis az otthonka foszlányai alatt egy teveszőr kabát darabja volt látható, éppen olyan, mint amilyenben Lady Arrogancia jelent meg a kávézóban, mikor találkoztak. No ennek fele sem tréfa! Először csak megfenyegették, most pedig egyenesen az életére törtek! Csak kapjam el őket! De előbb meg kell találnom, muszáj megtalálnom McDouglast, hiszen az ő élete is veszélyben forog – ha csakugyan életben van még.

Még szerencse, hogy a kis ál-ólomkatonát magával hozta, így könnyen visszatalált sátrához, amit széttépve és feldúlva talált meg. Mindenét szétborogatták, valamit bizonyára kerestek. De szerencsére Maduár mindig magánál tartotta a fontosabb dolgait, mint például a kancsó aludttej. Látszólag semmi sem tűnt el, leszámítva a GPS nyomkövetőt, amit Gizike tett a táska egyik zsebébe.

Összeszedte az épségben maradt holmiját, kiszedte hálózsákját egy pocsolyából, és ekkor kővé dermedt.

A pocsolya fókanyom alakú volt! Mégpedig friss fókanyom alakú! Nem lehetett régebbi pár napnál! Tisztán kivehető volt rajta Hukk mellső lábának nyoma, és mögötte a kis játékiglu által húzott csík, amit Hukk mindig magánál tartott.

Maduár eszét vesztve rohanni kezdett a nyomok után. Csak futott, futott, surranója csak úgy csattogott a lábán, hátára kötött kancsójából fröcsögött az aludttej, sisakja fel-le ugrált fején, ballonkabátja palástként lobogott.

Egy öreg, hófehér szakállú, remete alkatú alak döbbenten nézte az egyenesen felé szaladó jelenséget. A jelenség csak futott, és észre sem vette a remetét, csak amikor nekirohant egy fának, és a csillagok eltűnése után körülnézett.

– Adjisten! Tudom, furcsa kérdés, de nem látott errefelé egy fókát, kétszáz tevét, és egy báránybőr-bekecset viselő öregurat?

– Good evening, ami azt illeti, de, láttam. Itt laknak a Likas-kő mellett. Én is velük élek. Hadd mutatkozzak be. A nevem Adams. James Adams.

Maduár a döbbenettől ájultan esett össze.