Egy legenda nyomában

Írta: Waszil

Maduárt éppen annyira meglepte zseniális felfedezése, mint a kedves olvasót. Hogy erre senki sem gondolt. Hukk volt az, aki elárulta az expedíció indulási irányát. Maduár csak akkor eszmélt fel, amikor nekiment egy fának, és az azon tanyázó varjú rápottyantott a rohamsisakjára. Hiszen nem indulhatok el egyedül, felszerelés nélkül – gondolta. Gyorsan visszasietett Vinyére, közben négyszer hasra esett becsatolatlan surranójában.

Amikor benyitott motelszobájába, kellemes rántottaillat fogadta. Nem tudta mire vélni a dolgot, de aztán meglátott egy kupac rózsaszín plüsselefántot az asztalon. Ekkor fordult ki a konyhából Gizike, kezében egy nagy tálcával, amin az omlós rántotta illatozott.

– Szia Maduár! Gondoltam, összeütök egy kis ebédet. Remélem, nem baj, hogy így betörtem. Egyébként pedig tartozol egy bocsánatkéréssel, amiért úgy elrohantál.

– Őőő… – Maduár csak ennyit tudott kinyögni, de a tekintete mindent elárult (például azt, hogy nem borotválkozott négy napja). Vacsora közben Gizike a nyomozásról kérdezgette Maduárt, de az csak titokzatosan mosolygott. Ez nem állt jól neki, de ez egyáltalán nem zavarta. Senkinek sem akart beszélni a fókanyomról, mert a közelmúlt eseményei meggyőzték arról, hogy még sajátmagában sem szabad bíznia. Igaz, ez nem volt újdonság számára.

Gizikének csak annyit mondott, hogy sajnos nem haladt előre túl sokat, de most egy pár napra kimegy sátrazni az erdőbe, hátha eszébe jut valami. Gizike látszólag meg volt győzve, de amikor Maduár nem figyelt oda, elrejtett egy GPS nyomkövetőt Kelempájsz hátizsákjába. Ezt a titkos feladatot az ezredestől kapta, és ugyan nem szívesen, de megtette.

Maduár ismét nagyon egyedül érezte magát, amikor Gizike távozott. Még sohasem érzett ilyet, de most folyton Gizikére gondolt. Még szerencse, hogy az új felfedezés tüze erősebben égette, így hát azonnal össze is csomagolt, és sötétedés után a lehető legnagyobb csendben és titokban elindult. Ez többnyire sikerült is, leszámítva azt, hogy a táskájára hevederezett szögesdrót folyton nekicsapódott az aludttejes kannának éktelen csörömpölést okozva. Még szerencse, hogy a faluban már mindenki az igazak álmát aludta – ki az ágyában, ki a kocsmában az asztal alá csúszva.

Maduár csak annyit tudott, hogy merre kell elindulnia a táborhelytől. De hogy onnan hogyan tovább, arról fogalma sem volt.

Mikor már eléggé eltávolodott a falutól, ledobta hátáról a katonai sátrat, és tábort vert. Hajnalig itt maradok, aztán kitalálom, merre tovább – gondolta. Az éjszaka minden különleges esemény nélkül telt el, csak egyszer rúgta fel álmában az aludttejes kancsót. Hajnalban aztán Kelempájsz Maduár fogta magát, és beöltözött terepszínű rejtőzködő overalljába, amit saját maga eszkábált össze régi sátorlapokból, szögesdrótból és egy kisebb rekettyebokorból. A rohambilire biztonság kedvéért azért még rárakott egy fészekalja cinegét is, hogy adott esetben fának álcázhassa magát. Most igazán elemében érezte magát, hiszen régen a határ mellett is sokat gyakorolta az álcázást. Egyszer olyan hitelesen sikerült beleolvadnia az aljnövényzetbe, hogy ott is felejtették, és csak ősszel talált rá véletlenül egy vadász.

A fókanyomokat kellett követnie, ebben biztos volt. El is indult, teljes menetfelszerelésben, kúszva álcázva magát. A környéken élő állatok azóta sem tudták megemészteni Kelempájsz Maduár látványát, ahogy egy fészekalja cinegével a fején a Cuha sziklái között kúszva álcázódott.

Maduár rejtőzködik

A fókanyomok szerencsére jól követhetően kígyóztak Maduár előtt. Csak néha volt egy-egy kitérő, Hukk itt minden bizonnyal egy elugrott heringért szaladt el, vagy móresre tanított egy tevét, aki nem húzta ki magát eléggé. Az erdő csendes volt, szokatlanul csendes. De a nyomok folytatódtak, így Maduár nem törődött semmiben, csak ment és ment. Aztán egyszer csak hangokat hallott. Valakik beszélgettek – mit beszélgettek, sugdolóztak! Ez gyanús. Nagyon is gyanús. De Maduár nem véletlenül volt a rejtőzködés nagymestere. Beállt egy kökénybokor mellé, és magára húzta a sátorponyvára varrt rekettyést. A hangok közeledtek.

– …Nem lehet messze. Itt kell lennie a közelben. Hogy a fene vinné el! A végén még tényleg megtalálja!

– Na azt azért nem! Azt nem hagyhatjuk!

A két hang forrása ekkor bukkant ki az erdőből. Maduárnak földbegyökerezett a lába. Ettől még élethűbb lett az álcája. A két alak: Sir Charme és Lady Arrogancia egyre közeledtek.

– Ha elkapjuk ezt a fránya nyomozót, istenemre, nem állok jót magamért! Már minden sínen volt, és erre jön ez a balfék alak, és mindent elront! Pont ez a nagy nyilvánosság hiányzott… Pedig már olyan közel volt a cél! Már csak egy hét, és kész a halottá nyilvánítási okirat! Muszáj megtalálnunk, nehogy előttünk érjen oda!

– Harpia, biztos vagy benne, hogy Stuart ott lesz? Mi van, ha tényleg meghalt?

– Oh, Hughes! Biztos vagyok benne. Ismerem a férjemet. Ha ott találjuk, örökre elintézzük. Ha mégsem, akkor meg tényleg eltűnt. Senki sem fog rájönni, hogy még él. Ez a Kelempájsz meg nem fog több vizet zavarni, ígérem. Jé, milyen érdekes, egy rekettyésre rakott fészket ez a cinege! Egyesek meg teleszemetelik a bokrokat sátorlappal és szögesdróttal… Nahát…

Így beszélgetett Sir Hughes Charme és Lady Harpia Arrogancia, közvetlenül a lélegzetét visszafojtva álló rekettyés mellett. Szegény bokor már nagyon nehezen bírta levegő nélkül, hiszen legszívesebben azonnal letartóztatta volna ezeket az alakokat, de Kelempájsz Rekettyés Maduár nem hibázhatott. Most semmiképpen sem. A harci feladatot végre kell hajtani. És az ő feladata, hogy megtalálja a földkerekség legnagyobb tudósát, felfedezőjét, polihisztorát és Bridzs játékosát: Sir McDouglast. De most már tudja azt, amit eddig csak sejtett: Ezek itt ketten egy borzasztó bűntény tényállásai. De ő, Kelempájsz Maduár, bokor legyen a talpán, ha nem jár a végükre, és nem viszi őket vasra verve a főkapitány színe elé. Már látta a szeme előtt, ahogy Gizike a nyakába ugrik, ahogy Mészáros kolléga átad neki egy pontyot, és hogy az egész őrs őt ünnepli. Aztán visszatért a valóságba, és gyorsan kihessegette fejéből ezeket a szürreális gondolatokat, hogy az ügyre koncentráljon.

Szerencsére közben már továbbállt a két alak, így végre fellélegezhetett, és lehámozhatta magáról a rekettyést.

„Biztos, hogy ott lesz?”, „Ha ott találjuk?” Ezek tudják, hogy hol van McDouglas? A nemjóját! Itt valami nagy összeesküvés van! Még emlékezett Hetényi nyomozó intő szavaira, hogy túl kacifántos ez az ügy, és hogy senkiben se bízzon. Most már egyetértett ezekkel a szavakkal. De most végre bebizonyíthatja, hogy ő igenis képes megoldani ezt az ügyet, nem csak biciklitolvajok után tud futkosni.

Ebben a pillanatban valaki megveregette Maduár vállát. Rémülten fordult meg, de a rémülete csak tovább fokozódott, amikor meglátta a vállveregetés forrását. Te jó isten, mit keres ez itt, és hogy talált meg? Ugyanis Maduár előtt Puliczer P. Olga állt, a szemtelen újságíró.

– Üdv, Maduár! Na, hogy halad a nyomozásban? Nem, ne mondjon semmit, hadd találjam ki! Sehogy! Ugye, igazam van? De lássa, milyen nagylelkű vagyok magával – pedig többször csúnyán megsértett – most segítek magának, mert az újságírói szakmához hozzátartozik a jó nyomozó képesség. Én ugyanis találtam nyomot. És most megosztom magával. Persze egy kis riportért cserébe.

Interjú az erdőben

Maduár közben magához tért, és mérlegelte magában a szituációt. Ez a nő magától nem találhatta meg, akármilyen jó újságíró legyen is. Biztos, hogy köze van Lady Arroganciához. De lássuk, mit mond nekem, talán még a hasznomra fordíthatom. – Így okoskodott. Próbált meglepett arcot vágni, ami nem is ment olyan nehezen, és így szólt:

– Ó, kedves hölgyem, megtiszteltetés számomra, hogy itt és most nyilatkozhatok önnek. Kérem, kérdezzen bármit! Csak segítsen!

Mindezt annyira hitelesen adta elő, hogy maga is meglepődött rajta. Olga sem vett észre semmit.

– Mondja el, mi történt a laktanyában azon az ominózus estén!

Na ez váratlanul érte. Erre a kérdésre igazán nem számított. Ez övön aluli volt. Ez a kígyó megkérdezte a legkínosabb dolgot, amit Maduártól valaha kérdezhetnek. Az ominózus este egy ominózus bevetés után történt még réges régen, amikor Maduár újoncként szolgált. Élete első igazi büntetőfeladatát végezte, amire nagyon büszke volt. A vizesblokkot kellett felmosnia a fogkeféjével. Persze lelkiismeretesen végezte a munkát, meg akart felelni a kiképzőőrmesternek. Azonban valami oknál fogva egy kis darab vízkövet kihagyott az egyik vécécsésze mögött. Az őrmester persze elvörösödött, amikor meglátta a hibát, és még egyszer megbüntette Maduárt. De neki nem a büntetés fájt, hanem az, hogy egyszer életében, először és utoljára nem teljesítette a harci feladatot! Ez olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy azóta sem beszélt erről senkinek. Most viszont erősebb volt benne a vágy, hogy lebuktassa ezeket a bűnös és gyanús alakokat, így mindent elmondott az újságírónak, aki kaján vigyorral jegyzetelt.

– …most pedig mondja, milyen nyomot talált! – fejezte be Maduár a kínos történetet.

– Elmondom. Képzelje, az egyik bányásztól a kocsmában megtudtam, hogy McDouglas tevéket használt. És íme, egy teveszőr! A táborhelyen találtam!

Maduár jól leplezte szánalmát. Ezzel álltak elő? Ez elég gyenge félrevezetésnek. Úgy tűnik, a fókanyomokról ők sem tudnak. Megelégedetten mosolygott a bajsza alatt, Puliczer P. Olgának pedig eljátszotta a hálás nyomozót, aki annyira boldog, hogy végre megtudott valamit. Az újságírónő most sem fedezett fel semmi csalást. Úgy látszik, mégsem olyan jó a szakmájában – gondolta Maduár.

Most, hogy ennyi szálat sikerült felgöngyölítenie, elégedetten összegezte magában a történteket. Lady Arrogancia és Charme el akarják tenni láb alól McDouglast, hogy megkaparintsák a vagyont, és ráküldték ezt a kígyó újságírót, hogy vezesse félre. De szerencsére nem sejtették, hogy a kétbalkezes nyomozó nem is olyan ügyetlen, mint ahogy látszik. Jóleső érzés töltötte el, és bizakodva indult tovább a fókanyomokat követve, fején fészek, hátán szögesdrót, kezében álcaháló és aludttej, csak kúszott az erdőben, mint egy áldozatát becserkésző oroszlán.

Kelempájsz Maduár nyomon volt.