Egy legenda nyomában

Írta: Aladár

A McDouglas-emlékcsarnok épülete

A táborhelyhez, mióta McDouglas útra kelt, senki nem nyúlt, csak egy 54000 négyzetméteres csarnokot húztak fel a terület védelmére. A csarnokban állandó 19 Celsius fokos hőmérsékletet és 63,5%-os páratartalmat tartottak. A borsos belépti díj ellenére mindig hatalmas sor kígyózott a bejárat előtt – kivéve hétfőn, amikor szünnap volt. Aki csak egy kicsit is érdeklődött a tudomány iránt, az mind látni akarta az autodidakta polihisztor utolsó nyomait. A biztonsági szolgálat először mogorva volt, de azonnal készségessé váltak, mikor Maduár felmutatta műanyag serifjelvényét. Bevezették a csarnokba. Éppen záróra volt és a látogatókat kedves, de határozott gumibotütésekkel terelték ki a teremőrök.

Az idegenvezető, egy szúrós tekintetű hölgy, gyorsan eldarálta Hősünknek, hogy a tábor területén mit hol talál, és egyéb elfoglaltságaira hivatkozva elsietett. Maduárnak ismerős volt az arc, mintha látta volna már valahol. A nyomozó azon nyomban munkához látott, először McDouglas puritán, négyemeletes, sarokerkélyes sátrához ment.  A Hallba lépve a földön néhány sáros cipőnyom tűnt fel neki. Mintát vett a lábnyomról és a sárból, de irányukat követni nem tudta.

Senki nem tudta megmondani, hogy az expedíció melyik irányba indult, ezért Maduár három nyomkövető kutyát is hozott magával. McDouglas ágyától indulva próbálták meglelni a helyes irányt.

Bodrival találtak is egy remek csontot, Maduárnak kifejezetten ízlett. Morzsival hosszasan keringtek a táborhelyen körbe-körbe, míg a kutya teljesen elszédült. A harmadikat sokkal jobban lekötötte a teremőr nadrágszárának ráncigálása, mint a nyomkövetés. A kutyákat megzavarhatta valami, mert egyébként mindig jól teljesítettek. Talán túl sok a nyom?

A sátor átkutatása után a tábortűz és környéke következett. A tűz környékén mindenfelé az utolsó esti búcsúparti nyomai hevertek. Marhacsontok, üres hekkpálinkás hordók, mosatlan tányérok és evőeszközök. A földön sehol nem látszott McDouglas bakancsának jellegzetes nyoma, amit a tudós tanzániai útja óta viselt. Az expedíciójával épp egy hatalmas mocsáron próbált meg átvergődni, amikor egy addig ismeretlen légyfaj megcsípte a tudóst. Két hónapig feküdt 40 fokos lázzal kómában. Életét akaraterejének és a Mbagani törzs varázslójának köszönheti. A csípés sajnos akut lábszagot okozott nála, mely a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan. Azóta kénytelen a Yeki fa kérgéből és húsos, a bőrnél is erősebb leveléből készült bakancsot viselni még alvás közben is.

Maduár a patakpartot is alaposan átfésülte sűrű szemű fésűvel, de állatnyomokon kívül semmi sem volt ott.

A Cuhától fölfelé jövet épp elgondolkozott, hogy hol folytassa a vizsgálatot, amikor megbotlott egy kiálló fában, és akkorát esett, hogy még a sisakja is lerepült a fejéről.

Föltápászkodott, leporolta magát, majd a sisakja után nyúlt, amikor hirtelen feltűnt neki valami. A sisak egy gödörféleségben hevert, mellette egy kezelt vonatjegy. Eszébe jutott, hogy Hukk, a fóka, ha belerúgnak, akkor vasutasnak képzeli magát. A mélyedés nem lehetett más, mint az ő nyoma. Alaposan szétnézett a terepen, és látta, hogy a nyomok nyugati irányba tartanak. Maduár elmosolyodott, és a francia himnuszt fütyörészve követni kezdte a nyomokat az ismeretlenbe…