Egy legenda nyomában

Írta: Aladár

Gizike szokásos hétvégi túrájához készülődött. Halványkék táskájába bepakolta szendvicseit, innivalóját és plüssállatait, hogy ne érezze az erdőben sem egyedül magát. Belebújt rózsaszín túrabakancsába, és irány a vasútállomás. Vinye felé eseménytelenül telt az út, azt leszámítva, hogy rengeteg kiránduló volt a vonaton, a jó időnek köszönhetően.

Leszálláskor a Vinye körüli rétek már tömve voltak piknikezőkkel. Mindenfelé kiterített pokrócok, felfújható műanyagszékek, motoros napernyők virítottak. A büféskocsik is felsorakoztak az út szélén. Még a Kőpince-forráshoz és a Cuha-völgyébe is jutott belőlük néhány, nehogy valaki hiányt szenvedjen.  Gizike nem vágyott a tömegre, igyekezett minél gyorsabban átjutni a Porva-Csesznek felé vezető úton, hogy aztán nyugodtan élvezhesse a természet szépségeit. A patak környékén mindenütt nejlonszatyros kirándulók lézengtek, vízben, tócsában, vagy hegyoldalon hempergőző gyerekekkel, kutyákkal és wombatokkal. Az egykedvűen sétáló lány nyugalmát hirtelen sírás és jajveszékelés borította fel. A következő pillanatban egy vérző fejű ember és az őt kísérők jöttek szembe az úton. Biztos elesett, gondolta Gizike, és ment tovább. Kisvártatva újabb jajveszékelést hallott, majd ismét egy vérző fejű ember és kísérői jöttek szembe. Aztán megint. Az ötödik vérző fejű kiránduló és a harmadik nagy sebességgel elszáguldó betört szélvédőjű büfés kocsi után kezdett gyanússá válni neki, hogy valami nincs rendben.

Lőnek, vagy hegyomlás volt, esetleg az agresszíven terjeszkedő kozmopolita kártevő, a tanganyikai köpőhal jelent meg a Cuhában? Ahogy ezen elgondolkozott, kiabálás csapta meg a fülét.

– Gyere le!

– Úgyis elkapunk!

A kanyarban megdöbbentő látvány fogadta a lányt. Egy bükkfa oldalán úgy 5-6 méter magasságban Maduárt látta, aki szorosan ölelte kezével és lábával a fa törzsét, alatta pedig mintegy 50 ember gyűlt össze. Az emberek kiabáltak, az öklüket rázták, és botokat dobáltak felé. Úgy tűnt, nem barátkozni akarnak.

A kirándulókat és büféseket Maduár hozta ki a sodrukból azzal, hogy a viadukton ülve kavicsokat dobált a víz felé bánatában, ezzel több szarvast, vaddisznót, madarat, és kirándulót eltalálva. Gizike csak nagy nehezen tudta meggyőzni az embereket arról, hogy a nyomozó tulajdonképpen ártalmatlan ember, de a harmadik figyelmeztető lövés után már mindenki sokkal toleránsabb volt. Miután a tömeg szétszéledt, leimádkozta Maduárt a fáról. Ez nem ment könnyen, mivel Kelempájsz kezei és lábai alaposan begörcsöltek a kapaszkodástól, emiatt a nyomozó egy darabig még törökülésben, kezeivel maga előtt nagy kört formálva tudott csak ülni.

A lány alaposan kikérdezte Maduárt, hogy mire föl ez a nagy búslakodás, az pedig elmesélt mindent a kocsmában történtektől a telefonhívásig.

A lány megpróbált lelket önteni a mellette ülő rakás szerencsétlenségbe. Mesélt neki a határozott fellépés előnyeiről és a jó megfigyelőképességről.

Maduár a szavak hatására újra érezte lobogni a tüzet. Egyszer csak fölpattant.

– Megyek a kocsmába! – kiáltotta, és azzal futásnak eredt.

A lány meglepődött arccal nézett utána.

A kocsma felé szaladva csak úgy csattogott a kilazult bakancs Maduár lábán. A falu felé botorkáló vérző fejű emberek rémült tekintettel néztek korábbi támadójukra: Vajon mit akarhat megint?

Maduár egészen kimelegedett a futástól. A kocsma ajtajához érve kicsit rendbe szedte magát, lerázott a lábáról négy műanyag edényt, amibe a piknikezőkkel teli réten sikerült belelépnie, majd határozottan benyitott. A helységben lévők egyből a hatalmasat toppantó rohamsisakos, ballonkabátos férfira néztek, aki odalépett a pulthoz, és jól hallhatóan a pultra tette a kezében maradt kilincset. A kocsmáros megrökönyödött egy pillanatra, de aztán gyorsan eszmélt, mert az üzlet az üzlet:

– Jó napot, mit hozhatok?

– Vizet, jéggel. – mondta Maduár olyan hanghordozással, hogy a kocsmárosnak eszébe sem jutott kötekedni, hanem egyből sarkon fordult, és hozta a rendelést… Maduár a kocsma pultjának támaszkodva kortyolgatta italát, miközben alaposan szemügyre vette az embereket.

A kocsma és vendégei nem sokat változtak azóta, hogy McDouglas itt járt. Ugyanolyan füstös és koszos volt, mint azelőtt. A tulajdonos nem sokat költött a belsőre, igaz, azért a néhány bányászért, aki rendszerint itt iszogatott és verte szét egymás fején a széket a meggyőzés végső eszközeként, nem is volt érdemes. Az asztaloknál bauxitportól vöröses szakállú kockás inges emberek üldögéltek, általában kettesével, és halkan beszélgettek. Egyedül a búbos kemence felőli asztalnál – ahol a két mogorva öreg szokott ülni – volt egy kisebb csoportosulás. Éppen kártyáztak.

Kelempájsz épp jó hangosat szürcsölt a poharából, amikor a kártyázó társaság között vita támadt:

– Hé, te csaló! Cinkelt lapokkal játszol, te vén trotty!

– Micsoda?! Még egy ilyet mondasz, és eltöröm a lábad!!!

– Na gyere, játsszuk le! – üvöltötte a fiatal gyerek, és már meg is ragadta az öreg szakállát, hogy átrendezze annak orrát, de a többiek gyorsan lefogták, még mielőtt ütni tudott volna.

– Öcsi, tanulj meg veszíteni! – mondta az egyik.

– Már a fogadáskor is tudtad, hogy Rezső bá’ a legnagyobb játékos a környéken.

– Fizesd ki a járandóságot!

A fiatal fiú, látva, hogy nincs esélye a többiekkel szemben, kénytelen kelletlen átadta minden pénzét, a cipőjét, az ingét és a Kujbisevi atomerőmű tervrajzait, majd megszégyenülve kisomfordált a kocsmából. A többiek eközben elégedetten vigyorogtak.

– Józsikám, még egy kört ugyanabból! – kurjantotta az öreg, akinek láthatóan jó kedve volt.

– Még egy ilyen paprikajancsit… – dohogott.

– Hát ja, még hogy csaló! – mondta a másik.

– Attól, hogy hét Rönk úr van Rezső bácsi kezében. Hehh…

– Nem baj, jól megkopasztottuk. Ez már a harmadik volt a héten.

– Erre koccintsunk! Egészségetekre!

Maduár fülét megütötte Rönk úr neve. Ezek nem játszhattak mást, mint métakártyát. Hősünk nagyon szerette ezt a játékot, a határőrségnél a század legjobbja volt. Ennek a tudásnak egészen addig élvezte az előnyeit, mígnem az alezredes ki nem hívta párbajra. Az alezredes közismerten hiú volt és nem tudott veszíteni, de Maduár mindig szívből játszott, így nyert (bár a többiek figyelmeztették, hogy pórul járhat). Parancsnoka gratulált neki, de ezután valahogy mindig neki kellett kisseprűvel felsöpörnie a laktanyához vezető 8 kilométeres utat, és ha véletlenül korán végzett, akkor még fel is moshatta.

Maduárnak most vakmerő ötlete támadt. Megfordult, és odalépett az asztalhoz, majd segített felemelni az asztallapot és visszarakni a helyére az imént kirúgott asztallábat.

– Úgy látom, métakártyáznak. – mondta Maduár.

– És ha igen, akkor mi van? – kérdezte nem túl hízelgő hangon az egyik.

– Kihívnám az iménti győztest egy partira.

– Hát ez remek. – vigyorgott az egyik sebhelyes arcú – Egy soha nem látott rohamsisakos ballonkabátos bambaképű akarja kihívni Komáromi Rezsőt, a környék legjobb kártyását?

– Fiam, neked megártott a Titanic koktél. Na menj vissza szépen a pulthoz, aztán törődj a magad dolgával!

Maduár nem tágított, erősködött, hogy ő játszani akar.

– Szóval mindenképp ki akarsz kapni, He?! Mi legyen a tét?

– Ha nyerek, mindent elmondotok nekem, amit McDouglasről és expedíciójáról tudtok.

– Erre nem lesz szükség, inkább azt mond, mit adsz, ha kikapsz?

Maduárnál nem volt semmi értékes, leszámítva a fejfedőjét.

– A sisakomat.

– Ne szórakozz velünk, mit kezdjünk egy pléh bilivel? –mordult rá az öreg.

Hősünk zavarba jött. Most mi legyen?

– Akkor tiétek az autóm! – lódította, mert jobb nem jutott eszébe.

– Neked nem lehet autód, mutasd a kulcsot!

Maduár kotorászott a zsebében és kirakta a lakáskulcsát az asztalra.

– Hol parkolsz?

– Itt a kocsma előtt – válaszolt bizonytalanul Maduár.

Az egyik alak kinézett az ablakon. Hősünknek óriási szerencséje volt, mert egy kiránduló épp pár perccel ezelőtt parkolta le Dragster Daciáját a kocsmánál. Az alak elégedetten intett a többieknek, hogy rendben, nem hazudik.

– Akkor induljon a játék! – mondta az öreg.

Maduár leült, és véletlenül pont a mögé somfordáló alak nagylábujjára tette a szék egyik lábát. Az alak nem mert szólni egy szót sem, mivel Vinye környékén aki kiabált egy kis fájdalomtól, azt gyengének bélyegezve kikötözték a Pápalátó-kő sziklaszirtjéhez, hogy ott a keselyűk és az éhes kirándulók martalékává váljon. Az alak egyébként az öreg beépített embere volt, aki kacsintásokkal, száj és szemöldökrángatásokkal adott jelet az ellenfél játékos lapjairól. A kibic most csak mereven állt, kikerekedett szemekkel, vicsorgó fogakkal és egyre vörösödő fejjel.

Játék közben az öreg többször is idegesen emberére nézett, de az hasznavehetetlen volt. Így a könnyű győzelmekhez szokott hamiskártyás most gyorsan kikapott Maduártól. Döbbent csend támadt az asztal körül.

– Még soha senki nem győzött Komáromi Rezső ellen. Te vagy az első, és remélem az utolsó is… – mondta vészjósló hangon, miközben fél szemmel a beépített emberére nézett, aki még mindig mereven állt, vöröslő fejjel és kidülledt szemekkel.

– Remek, akkor most mindent mondjatok el, mindent, amit McDouglasről tudtok.

– Henry Stuart Nigel Christophoro William Isaac McDouglas skót autodidakta polihisztor, született 1931, Skót-Felföld, apja gróf, anyja neve…

– Ne ezt, ezt én is tudom – vágott közbe Maduár –, az érdekel, mi történt, amíg itt volt a környéken. Merre táborozott, mit csinált, merre indult útnak?

– Ja, az más.

– A patak menti réten táborozott, a helyet könnyű megtalálni, csak a falu egyetlen 8 sávos autópályáját kell követnie.

– Arról pedig, hogy mit csináltak itt, egy 23 kötetes sorozat jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában.

– Azt, hogy merre indultak útnak, arra már a legöregebb favágók sem emlékeznek, pláne a bányászok. De érdekes, hogy maga is ezt kérdezi, ez már a héten a második.

– Ki kérdezősködött rajtam kívül?

– Egy kígyóképű nő, meg a lenyalt hajú társa. Azt mondták, hogy kincsvadászok.

Ezek csak Lady Arroganciáék lehettek – gondolta Maduár. Megköszönte a játékot, fölállt a székből, és a többiekre hagyva az öreg kisegítését a felborult asztal alól, elindult a táborhely felé.