Egy legenda nyomában

Írta: Waszil

Miután összecsomagolt, bement az irodába elköszönni a kollégáktól. Azok mind örültek, hogy egy darabig senki sem fogja feldönteni a polcokat, és senki sem önti le őket kávéval, így széles mosollyal és bíztatva köszöntek el Kelempájsz Maduár alakjától, amely alig látszott ki a teljes menetfelszerelés alól, amelybe a nagy radarantenna, légvédelmi ágyú és aludttejes kanna is beletartozott. Csak Gizike arcán látszott enyhe szomorúság és aggódás. Maduár kezébe nyomott egy kis zöld ólomkatonát, és szótlanul megpuszilta a bambán álló jelenséget.

– Ez majd szerencsét hoz. Ha bármire szükséged van, csak szólj! Vigyázz magadra!

– Jó. – nyögte ki végre Maduár. Ennél több hirtelen nem is jutott eszébe, azzal bemutatott egy hátraarcot, amivel letarolt két cserepes szobanövényt, négy kollégát és egy félmilliós projektort.

– Sose találja meg McDouglast… – nevettek a kollégák, miután Kelempájsz Maduár elhagyta az épületet (ezt abból tudták, hogy abbamaradt a távolodó csörömpölés és ledőlő szekrények zaja).

A vinyei állomáson

A vinyei állomásra érkezve Maduár ismét megérezte azt a tüzet, ami az erdők közelében mindig rájött. Ez a környezet felelevenítette régi szép emlékeit, mindazt az izgalmat, amit a laktanyában és a határ mellett átélt. Tisztán emlékezett arra is, amikor egy egész héten keresztül kellett rohamsisakokat tisztítania, amíg a többiek kimenőt kaptak. Ő nagy elhivatottsággal végezte ezt a munkát is, és csak nyolc sisakot tett használhatatlanná azzal, hogy rájuk ejtett egy raklapot.

Azok a régi szép idők – gondolta elmerengve, majd leporolta ballonkabátját, miután leesett a vonat lépcsőjéről.

A falu csendesnek tűnt. Igazából gyanúsan csendesnek. Hátborzongató volt belegondolni, hogy ez a környék képes volt arra, hogy nyomtalanul elnyelje a világ legnagyobb tudósát és felfedezőjét. Maduár rögtön másnap munkához látott. Először a kocsmába ment el, hiszen jól tudta, hogy minden faluban ott találja meg a legfontosabb alakokat. Hát itt csak két félrészeg bányászt talált. A kocsma hangulata kicsit meg is ijesztette, nem sokat járt még ilyen helyen, a laktanyában is csak ritkán látogatta a kantint, mert mindig levert véletlenül valamilyen drága whiskyt a bárpultról.

A két bányász mogorván nézett a benyitó Maduárra, aki ballonkabátjában és rohamsisakjában elég furcsa látványt nyújtott a szénporos overallhoz szokott bányászok számára. Rögtön bele is kötöttek.

– Aztán mit akar itten kend ebben a hacukában, he?

– Azt hiszi, ez itt a Grand Hotel, mi?

Maduár már majdnem vissza is fordult, de aztán erőt vett magán, és egy fogast feldöntve mégiscsak belépett a kocsmába. Leült egy sarokasztalkához, és elővette kabátzsebéből a Kisvárosi Nagyotmondó megsárgult és összegyűrt lapjait, nomeg a nyomozati anyagot tartalmazó nagy, fekete mappát.

– Adj’ isten, mit hozhatok? – szólította meg a kocsmáros.

– Egy pohár aludttejet kérek, ha lehet, a csajkámba. – azzal odanyújtotta kopott, zöld csajkáját a megdöbbent kocsmáros orra elé.

– Na tudja maga, kivel szórakozzon! Akkor hozom a felesét.

Maduár beletörődve tette el a csajkát, és félszegen a két bányász felé fordult.

– Jóemberek, én a rendőrségtől jöttem, tudnak nekem segíteni?

– Hallod, a rendőrségtől! Tőlem aztán jöhetett volna a tűzoltóktól is.

– Ne légy ilyen barátságtalan! – intette le a kocsmáros a félrészeg bányászt, aki még dörmögött valamit a bajsza alá, aztán elfordult, és felhajtott két pohárka jó szilvapálinkát.

– Szóval a rendőrségtől jött? – hozta ki a kocsmáros a felest Maduárnak. – Aztán mi járatban felénk? Nem csinált itt senki semmi rosszat.

– Én kérem egy komoly ügyben nyomozok – válaszolt Maduár, és ezzel a lendülettel ledöntötte torkán a pálinkát. Miután a kocsmáros kimosta szeméből a ráfröccsenő italt, ami Maduár száját nagy nyomással hagyta el, és miután feltakarították az összetört berendezés darabjait, melyeket Maduár döntött fel, mialatt körbeugrálta a helyiséget égő torokkal óbégatva, folytatták a beszélgetést.

– McDouglas után nyomozok. Innen indult az expedíciója, talán maguk tudnak valamit erről.

– Nem tudunk mi arról semmit. Ne háborgasson minket ilyennel! Kérem, most menjen, mert elriasztja a vendégeket!

Lady Arrogancia leselkedik

Maduár elszontyolodva lépett ki a kocsmából. Most mihez kezdjen? Tűnődve bandukolt az utcán, amikor hirtelen ismerős arcot pillantott meg egy villanyoszlop mögött. Sir Charme-ra emlékeztette, akit a nyomozati anyagból jól ismert. Ekkor felbukkant Lady Arrogancia sziluettje is egy pillanatra az egyik magyalbokor mögött. Biztos csak képzelődöm, gondolta. Mit is keresnének itt ezek az emberek, hiszen McDouglast gyászolják.

Nem is gondolkodott sokat a dolgon, hazament a szállására, és megnézte az aznapi Méta-döntőt a tévében. Ekkor megcsörrent a telefonja. Egy eltorzított hang szólt bele, azonban a térerő nem volt túl sok, így Maduár alig értett valamit. Éber nyomozó volt, még a bicikli lopási ügyek során megtanulta, hogy minden gyanús beszélgetést rögzítsen. Most is így tett. A baljós hang csak mondta, és mondta. Egy pillanatra javult a vétel, és Maduár a következőt hallotta elkerekedő szemmel:

– …és ha tovább nyomozol McDouglas után… sssftsrftrdstrssss… akkor az életeddel játszol! Ssspftrtrssssss…

Maduár rémülten kapott a fejéhez. Még sohasem fenyegették meg. Itt valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben. Most mit tegyen?

Mielőtt teljes pánikba esett volna, gyorsan elküldte a felvételt a kapitányságra. Majd teljes pánikba esett. Felkapta ballonkabátját, fejébe csapta rohamsisakját, és ész nélkül elrohant. Csak rohant és rohant, egészen a vasúti viaduktig. Teljes félelem és reménytelenség öntötte el. Semmit nem haladt még az üggyel, és most még meg is fenyegették. És Lady Arrogancia jelenléte is zavarta.

Előkotorta zsebéből a kis ólomkatonát, és Gizikére gondolt. Csak állt a hídon, reménytelenül, egyedül, ballonkabátban…