Egy legenda nyomában

Írta: Waszil

Az álcaháló árnyékában ülve mindig biztonságban érezte magát. Szeretett eljátszogatni a régi töltényhüvelyekkel, amelyeket egy teásdobozban tartott az íróasztalán. De most teljes menetfelszerelésben ült a boxában, és egy nagy halom iratra meredt. Nehezen sikerült megtalálnia az irattárban, de miután véletlenül ledöntött két könyvespolcot, a nagy halom papír alján megtalálta a McDouglas-ügy régi, poros aktáit.

Szorongással teli izgatottsággal lapozgatta a megsárgult iratokat. Sosem kapott még ekkora ügyet. Igazából ügyet sem kapott még, mindig csak valami mellékszálat kellett felgöngyölítenie, például a tavalyi bankrablás kapcsán azt, hogy ki lopta el a bankrabló kerékpárját. Mióta eljött a határőrségtől, most érezte először azt az elhivatottságot, amit például egy bombatölcsér őrzésekor érzett. Három napig étlen-szomjan őrizte azt a bombatölcsért vigyázzállásban, és az életét adta volna érte. Később ugyan kiderült, hogy az őrmester csak megviccelte a feladattal, de ez őt cseppet sem zavarta.

De most, most megint érezte azt a belső tüzet. Meg kell találnom McDouglast. Uramisten, McDouglast kell megtalálnom! Nem tudom megtalálni McDouglast… Muszáj lesz megtalálnom McDouglast, hiszen a főnök kiadta a parancsot. A parancs pedig parancs. De hogy induljak el?

Ilyen gondolatok futottak át az agyán, amikor Gizike kopogott a szögesdróton.

– Maduár, kérsz kávét?

– Jelentem, nem! Őőő, jelentem mégis. Jelentem mit is mondott kegyed?

– Jaj, Maduár, már megint olyan szétszórt vagy. Az ügyön dolgozol? Látom, igen. Beszéltél már Lady Arroganciával? Épp tegnap érkezett Magyarországra azzal a piperkőccel, hogy is hívják, tudod, Sir Charme! Nem? Szerintem keresd fel. Akkor hozok egy feketét, sok cukorral, ugye? Jó, akkor máris hozom. – azzal kilibbent a boxból, egy kedves mosolyt villantva a bambán rámeredő Maduárra, aki mindebből csak annyit fogott fel, hogy Gizike rámosolygott. Miután magához tért, eszébe jutott Lady Arrogancia is. Tényleg meg kellene látogatnom – gondolta, és maga is elcsodálkozott ezen a nagyszerű következtetésén.

Találkozás Lady Arroganciával

A kávézó, ahol a találkozót megbeszélte Lady Arroganciával, furcsán nézett a ballonkabátban és rohamsisakban benyitó alakra – már amennyire egy kávézó képes furcsán nézni.

– Egy pohár aludttejet! – adta ki a rendelést Maduár a pincér nem kis megrökönyödésére. Amikor a lady megérkezett, Maduár már aludttejtől fehérlő bajusszal várta. Kis híján leverte a kancsót az asztalról, ahogy felállt az asszony üdvözlésére. A lady vastag teveprém kabátban érkezett, és teljesen úgy nézett ki, mint ahogy a filmekben szoktak kinézni a teveprém kabátban érkező ladyk. Ez meg is zavarta Maduárt, aki eddig csak bicikli tolvajokat hallgatott ki.

– Kelempájsz Maduár. Good evening, mylady! – vette elő angoltudását.

– Hagyja el, tudok magyarul – válaszolt sziszegős hangján a lady. – Miért akart látni?

– Bizonyára tudja, hogy nemrég meglepő fordulat történt az Ön férje ügyében. Előkerült a naplója.

– Kérem, az én drága férjem meghalt, és ezt már kezdem megemészteni. Ne sértse fel a régi sebeimet! Éppen folyamatban van a halottá nyilvánítás, és akkor végre az én lelkem is megnyugodhat, és az öröks… – kínos csend – Nade hallja, tudta-e, hogy a levendula tea jótékony hatással van a derékfájásra? Nem? Na sebaj. Ha megbocsát, nekem mennem kell, Sir Charme, a család nagylelkű segítője már vár rám. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni Önnek, de kérem, Ön segítsen nekem a felejtésben azzal, hogy nem hánytorgatja fel ezt a régi ügyet.

A lady távozása után Maduár elgondolkodva meredt a terítőre, amit közben véletlenül leöntött az aludttejjel. – Meg kell látogatnom Hetényi nyomozót – gondolta –, ő biztosan tud nekem segíteni.

A kávézóból kilépve egy sereg újságíró vette körül. Maduár ettől úgy megijedt, hogy elfelejtett hasra esni a küszöbben. Ezen el is csodálkozott, amitől aztán mégiscsak hasra esett. Villantak is a vakuk, és később ez lett az egyik leghíresebb fotója, ahogy ott fekszik a földön, és integet az újságíróknak.

Puliczer P. Olga

– Puliczer P. Olga. Ön, ha jól sejtem, Kelempájsz Maduár? – lépett hozzá egy kígyó tekintetű újságíró. – Mondja, csakugyan Ön nyomoz Sir McDouglas ügyében?

Beszéd közben folyton kuncogott, és a bal szemöldökét fel-felhúzta, ami miatt egy zebrára emlékeztette Maduárt, bár azt ő sem tudta, hogy miért.

– Igen, én – biccentett Maduár, közben leporolva kabátját. – De sajnos nem adhatok részleteket az üggyel kapcsolatban, mert bizalmas adatokról van szó, és az érintettek jogi beleegyezése nélkül nem szolgálhatok Önnek semmivel. Elnézést.

Azzal beszállt a szolgálati Rába teherautóba, és egy kuka felborítása után elhajtott. Magát is meglepte, hogy ilyen egyszerűen sikerült lekezelnie a médiát.

A Hetényi-villa egy domboldalra épült, és cseppet sem volt szokványos. Merthogy szokatlanul nagy és díszes volt. Valahogy nem illett egy egyszerű nyomozóhoz. Maduár leparkolt a garázskapu előtt, és kiszállt a vezetőfülkéből – azaz csak kiszállt volna, ha nem üti bele a sisakját egy nagy mikrofonba. A mikrofont pedig az az újságíró tartotta a kezében, akit az imént rázott le. A mindenit, ezek aztán nem tágítanak, bizonyára követtek – gondolta.

– Ha az ügyről nem nyilatkozik, akkor meséljen magáról! – kuncogott Puliczer P. Olga. – Miért jött a Hetényi-villához? Nem különös Önnek, hogy Hetényi nyomozó egy ilyen villában él, mióta lezárta a McDouglas ügyet annak idején? Egy sikertelen nyomozás, és cserébe ez? Nekem ez gyanús volna.

Maduár megrökönyödve bámult a firkászra. Nem állhatta, ha a kollégáit sértegetik. A seregben is mindig kiállt katonatársaiért, amikor azok büntetőfeladatot kaptak, így aztán rendszerint ő végzett el minden büntetőfeladatot. Még ma is az íróasztalán tartja azt a fogkefét, amivel tizennyolcszor sikálta ki a laktanya vizesblokkjait. De most különös dühöt érzett, és visszavágott.

– Tudja, hölgyem, a laktanyában volt egy mondás: Ne szúrj ki Maduárral, mert még meghálálja. Sohasem értettem, de gondolom ezzel ön is így van. Azonban mondok én magának valamit. Én itt a rendőrség állományaként vagyok jelen, mint tényállás, szóval ne zavarjon, hanem menjen a fenébe a mikrofonjával együtt!

Azzal ismét sarkonfordult, és ezzel a lendülettel lefejelte a teherautó ajtóját.

Hetényitől megtudta, hogy a McDouglas ügy túl sok szálon futott annak idején, és nem tudták felgöngyölíteni, ebbe őszült bele Hetényi is, és nyugdíjba is vonult.

– Fiam, Maduár, legyen óvatos, mert itt olyan erők vannak a háttérben, amiket nehéz lesz megállítani. Mindig legyen óvatos! És soha, soha ne bízzon senkiben sem! Bennem se. Menjen is, még tévútra vezetem.

Maduár ekkor érezte meg először a feladat súlyát. Kicsit elbizonytalanodva, de másnap elkérte a nyomolvasóktól McDouglas naplóját. Azok fogadásokat kötöttek a háta mögött, hogy mennyi idő múlva kezdi el a haját tépni, amikor meglátja az etruszk írásjeleket, amiket a nagy tudós rajzolt a lapokra. Egyikük sem nyert, mert a rögtönre senki sem gondolt. Maduár a haját tépve futkározott az irodában – ami elég szép teljesítmény volt, tekintve, hogy a fején ott volt a rohamsisak. Csak akkor állt meg, amikor a fejére esett Horváth kolléga húsevő növénye, ami az egyik csilláron tanyázott, és leste a gyanútlan áldozatokat, akiket bekebelezhet. Maduár nagy nehezen lehámozta magáról az agresszív palántát, majd siránkozva Horváth nyomozóhoz fordult.

– Kolléga, kérem, segítsen! Úgy hallottam, hogy Ön nagy írásszakértő!

– Csak nem a napló, Kelempájsz?

– De bizony, az. Tud segíteni?

Horváth kolléga nagylelkűen odaadta Maduárnak a Kis Etruszk Kapdelő egyik bőrkötéses példányát, valamint a Mai Slágerek Etruszkul című szaklap tavalyi kiadását. Maduár lelkendezve ment vissza a boxába, és miután megtanulta a Sárgán virágzik a tök című dal etruszk verzióját, nekilátott a napló megfejtésének. Egy hét múlva sikerült az első betűt megfejtenie, ennek úgy megörült, hogy ünnepélyesen elénekelte az előbb említett dalt etruszkul a főkapitánynak. A fegyelmi átvétele után folytatta a munkát, ami most már gyorsabban ment.

A naplóból egyértelművé vált számára, hogy az igazi nyom követését Vinyén kell elkezdenie. A felfedezéstől örömében elkezdte a sisakját dobálni, de az letépte a feje fölül az álcahálót, és átrepült Gizike boxába, aki ettől ugyancsak megijedt, és gyorsan magához ölelt két rózsaszínű plüssfókát.

Maduár szorongva lépett be a játékbolt-szerű boxba, és ügyefogyottan állt meg Gizike előtt.

– Ne haragudjon kegyed, nem volt szándékos.

– Jaj, Maduár – mosolygott rá Gizike – gondoltam, hogy nem volt az. De jobban is vigyázhatnál.

"Maduár odaszaladt Gizikéhez, és megfogta a kezét."

Ekkor, maga sem tudta mért, Maduár odaszaladt Gizikéhez, és megfogta a kezét.

– Gizike, én… én Vinyére fogok utazni.

– Csakugyan? Hogyhogy?

– Azt hiszem, ott kell elkezdenem a nyomozást. Hiányozni fog.

– Te is nekem – pirult el Gizike, ami miatt beleolvadt a környezetébe. – Hát ki fog fejbe dobni rohamsisakkal, amíg távol vagy? – mondta, majd zavartan elhúzta a kezét.

Maduár kótyagosan lépett ki a folyosóra, ahol főnökébe ütközött. Szerencsére Rozgonyi ezredes csak nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett a rohamsisakkal való hirtelen találkozás miatt, de ez abban a percben nem fogta vissza haragját.

– Kelempájsz, maga marha! Nézzen már az orra elé! Különben is, mit művelt maga a sajtóval? Elküldte a francba? Maga őrült! Maga… maga bohóc! Megmondtam, hogy jól kezelje a sajtót, ezt nem engedhetjük meg magunknak, már így is tele vannak a lapok a hasalós fotójával! Aú, az orrom! Na tűnjön a szemem elől, mielőtt elveszem az ügyet magától! – azzal elviharzott.

Maduár bambán állt a folyosón, kollégái kereszttüzében. Sőt, még Mészáros őrmester pontyainak tekintetét is a tarkóján érezte. Megszégyenülten fordult be a szögesdróttal elbarikádozott boxba. Elővette a töltényhüvelyeket, és játszadozni kezdett velük. Ez megnyugtatta. Tudta, hogy nehéz dolga lesz, na de ennyire? De ő nem hátrál meg. Hiszen a harci feladatot teljesíteni kell. Minden áron.