Egy legenda nyomában

Írta: Aladár

Maduár, a Kisvárosi Nagyotmondót olvasva

Éppen rátalált volna a megfelelő dallamra, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy újságot is akart venni. Már csak pár perc volt a vonat indulásáig, ezért öles léptekkel szaladni kezdett az újságosbódé felé. Lobogott a ballonkabátja, mint szélben a zászló, lazán bekötött bakancsa pedig minden erejével megpróbált a lábán maradni. A parkbeli galambok és a sétányon gyalogló emberek rémülten tértek ki útjából. A kanyarban a nagy sebesség miatt kisodródott, ennek a virágágyásban meghúzódó árvácskák látták a kárát, ők nem tudtak elugrani előle. Az újságosnál nem állt senki, így gyorsan megvette kedvenc napilapját: a Kisvárosi Nagyotmondót, és még éppen elérte indulni készülő vonatát.

Felszállva a vagonba, meglehetősen csapzott volt, sisakja is kissé félredőlt a fején, de a közönyös utastársak nem törődtek vele, megszokták már a kissé hóbortos alakot. Maduár lehuppant egy szabad ülésre, és jó szokásához híven nekikezdett az újságolvasásnak. Volt rá ideje bőven, az út jó fél órát tartott. Címoldalon, mindjárt hatalmas betűkkel volt olvasható a vezércikk témája: Nyomot találtak a rég eltűnt kutatóról!

Na ez érdekes lehet, gondolta, és mindjárt neki is kezdett:

„Tegnap hajnalban, a Vinye körüli erdőben a Magas-Bakony Vadásztársaság szokásos éves hajtóvadászatát tartotta, melyen Szabó Gyula veszprémvarsányi erdőkerülő, mint az egyesület alelnöke is részt vett. Szabó rutinszerűen készült a hajtásra, időben elfoglalta helyét a cuhai 23-as számú vadászlesen. A vadászat 6 órakor kezdődött. Fél órán keresztül nem történt semmi említésre méltó, csak a hajtók kiáltásait lehetett hallani. 6 óra 40 perc tájékán azonban hirtelen ágropogás hallatszott a vadlestől keleti irányban. Szabó összpontosított, majd a következő pillanatban felbukkant a bokor takarásából egy óriási vadkan. A vadász nem volt rest, azonnal lőtt, de az első lövés nem sebezte halálra az állatot, és az heves vágtába kezdett. Szabó óvatosan követte, hogy ne veszítse el az értékes vadat. Az üldözés mintegy tíz percig tartott, ám ekkor a dolgok hirtelen igen érdekes fordulatot vettek. A vadkan egy kisebb tisztás szélén álló több száz éves tölgyfánál megállt, és túrni kezdett. A földből egy nagyobbacska tarisznya került elő, mielőtt a vadász fegyvere végképp leterítette volna a vadat. Közelebb érve a vadász látta, hogy a mai nap nem csak a rendkívüli méretű vadkanról lesz híres, és azonnal értesítette a rendőrséget. A rendőrség nyomrögzítői előzetesen megállapították, hogy a tarisznya és a benne talált napló nagy valószínűséggel a két évvel ezelőtt Vinye és Bakonybél közötti út felkutatása közben nyomtalanul eltűnt híres skót kutatóé, Sir McDouglasé volt. A szenzációs hír kapcsán megkerestük Sir James McCerul-t, a McDouglas Kereséséért Alapítvány elnökét, aki reményét fejezte ki, hogy a holtpontra jutott kutatások ezzel újra lendületet vesznek, bár félő, hogy a skót tudós szokásához híven etruszkul vezette a naplóját, ami a feldolgozást szinte lehetetlenné teszi. Az ügy pikantériája, hogy McDouglas felesége, Lady Arrogancia éppen a múlt héten indította meg a tudós halottá nyilvánításának eljárását. Lady Arroganciát is megkerestük ez ügyben, de ő nem kívánta kommentálni a napló megtalálását.”

Maduár a felfedezőnek nagy tisztelője volt. Jól emlékezett még McDouglasnak arra a nagy port felvert kijelentésére, miszerint elmegy Vinyéről Bakonybélbe. Arra is jól emlékezett, mennyit cikkeztek eltűnéséről az újságok, és hogy mennyi, a felkutatására indult expedíció vallott kudarcot. Még így két év múltán is nagy érdeklődést vált ki az emberekből minden vele kapcsolatos hír. Ezt szépen szemléltette az is, hogy még ez a bulvár újság is, ami egyébként sokkal szívesebben foglalkozik nagy terjedelemben egy szatírral, mint egy tudományos felfedezéssel, külön oldalt szentelt McDouglas életútjának és érdemei felsorolásának.

A lapban egyébként nem volt más, Maduár számára különösebben érdekes írás, még elolvasta az időjárás jelentést és a nap viccét, aztán össze is csapta az újságot. Más dolga nem lévén unottan nézegetett ki az ablakon, próbálta figyelni a tájat, de a vonat ringása és ütemes zakatolása teljesen elálmosította. Próbálta tartani magát, de végül mégiscsak elbóbiskolt. Feje félig oldalra billent, és sisakjával a vonat ringásának ütemében neki-nekiütközött az ablaknak.

Álmában újra a Hörmann-forrásnál járt, és őrizte a határt. Fent állt a magasfigyelőn, és minden erejével azon volt, hogy az ellenség ne juthasson át a határon. Sajnos ellenség igen ritka volt, soha nem találkozott egyel sem, de a felettesei mindig azt mondták, hogy ez csak csel. Lesben állnak, és amint az őrök figyelme lankad, azonnal lecsapnak. Maduár egyébként igen lelkiismeretes határőr volt. A szokásos napi szolgálati idő 8-12 óra volt, de ő akár több napot is járőrözött önként.

Éppen őrségváltás volt. Lemászott a toronyból, majd vigyázzba vágta magát az őrmester előtt és tisztelgett.

– Őrmester elvtársnak jelentem, a határ védelmére kapott parancsot maradéktalanul végrehajtottam, kérek engedély lelépni.

– Az engedélyt megadom. – dörmögte az őrmester, aki egyáltalán nem lelkesedett a határ őrzéséért, és ebből kifolyólag azokért sem, akik lelkesedtek ezért.

– Értettem. – mondta Maduár, majd a kilépéskor egy könnyed mozdulattal hasra esett.

Ekkor fölébredt, a vonat ugyanis egy hatalmasat fékezett az állomáson egy meggondolatlanul sínekre lépő gyerek miatt.

Gyorsan föltápászkodott a földről, fölkapta rohamsisakját, és a fejére húzta – nem szerette, ha e nélkül látják –, majd fogta bőrtáskáját, és leszállt a vonatról.

A rendőrség egyszerű és unalmas kockaépülete alig pár percre volt gyalog. Komótosan fölballagott a harmadik emeletre, ahol egy jókora irodában dolgozott, mintegy 20 másik nyomozóval. Az embereket csak kicsiny boxok választották el egymástól. Minden ilyen boxban volt egy íróasztal számítógéppel, egy forgószék, egy szemetes és egy iratszekrény. Érdekes módon minden ember igyekezett a maga módján élhetőbbé tenni ezt a sivár környezetet. Itt volt például Mészáros kolléga, akinek akváriuma volt. Na nem olyan szokásos, amiben guppik úszkálnak a fal mentén néhány zöld növénnyel, hanem egy jókora méretű, ami a fele íróasztalt elfoglalta. Ebben ő 2-3 pontyot tartott, ugyanis otthon nagy horgász hírében állott, nem engedhette meg magának, hogy egy-egy sikertelen horgászat után üres kézzel térjen haza.

Horváth kolléga fanatikus természetimádó, ahova csak lehetett növényeket telepített. Helye kissé emlékeztetett a Dél-Amerikai dzsungelhez. Az egykori szemetes most a banáncserje földládájaként szolgált, a boksz falán mindenfelé kaspók, és bennük a legkülönbözőbb növények virítottak, de a legbüszkébb arra volt, hogy az iratszekrény oldalát sikerült borostyánnal befuttatnia. Az erdei hangulatot erősítette az is, hogy Horváth nyomozó zene gyanánt madárhangokat szokott hallgatni.

A rendőrőrs

Maduár az iroda déli oldalán, az ablak mellett dolgozott. Két szomszédja volt, egyikük a kissé infantilis Gizike. A lányt nagyon zavarta az ingerszegény környezet, ezért rózsaszínre festette boxának falát, és több száz plüssállattal vette körül magát, még az íróasztal fiókjaiba is jutott belőlük néhány. Maduárnak tetszett a hölgy, de érzéseit soha nem merte kimutatni. A másik szomszéd Török kolléga, aki azzal tette otthonossá helyét, hogy nem takarított soha, és még a szemetet sem vitte ki. Körülötte mindenfelé hegyekben álltak az ebéd után megmaradt papírgombócok és műanyag edények, melyeken néhol gyanús zöldes-szürkés szőrös csomó tenyészett.

Maduár nagyot sóhajtott, majd kinyitotta szögesdrótajtaját, melyet saját kezűleg készített otthon. Nem volt egyszerű becipelni a vonaton, de megérte. A boksz tetején egyébként álcahálót helyezett el, a sarokban pedig egy terepszínű ruhába öltöztetett bábu szolgált fogasként, mellette egy McDouglast ábrázoló plakáttal.

Hősünk a bábura dobra ballonkabátját, majd éppen nekiállt reggeli kávéja elfogyasztásának, amikor Gizike jelent meg az ajtóban.

– Maduár, gyere, osztályértekezlet.

– Ilyen korán? – lepődött meg Maduár, de ezt már Gizike nem hallotta, mert elindult a tárgyaló felé.

A tárgyalóba ő lépett utolsóként.

– Ááááá. Maduár, jöjjön, foglaljon helyet – mondta a főnök, aki egyébként egy igen nagydarab ember volt. Dereka kerületének növekedését ruhatára csak nehezen tudta követni, így a hasán úgy feszültek az inggombok, hogy nem sok híja volt a leszakadásnak. Élénk színű nyakkendője még inkább kiemelte előnytelen alakját, feje pedig kissé vörös volt a szűk ingnyak miatt.

– Itt van mindenki? Jó, akkor kezdhetjük. Kollégák, azért hívtam össze ezt az értekezletet, mert egy igen fontos és kényes ügyet kaptunk. Biztos mindenki emlékszik arra a flúgos tudósra, McDouglasre, vagy kire (a főnök nem volt túl tájékozott a tudomány világában, bezzeg, ha a tipposzlopokról lett volna szó!), aki vénségére azt találta ki, hogy elmegy Vinyéről Bakonybélbe az erdőn át.

A többiek mereven néztek maguk elé, nem akartak szemkontaktust a főnökkel, mert az biztosan azt jelentette volna, hogy az illető kapja meg a munkát. Egyedül Maduár figyelt fel a tudós neve hallatán, és bólogatott.

– Na, szóval két éve elindult, és azóta nem látta senki sem. Még Hetényi kolléga foglalkozott az eltűnéssel, eredménytelenül. Tegnap viszont egy vaddisznó kitúrt egy fókabőr oldaltáskát a földből. A vadászok értesítették a régészeket, de ők szóltak, hogy ez annál újabb dolog, és gyanús, hogy a táska McDouglasé. A nyomrögzítő srácok már behozták a táskát, és vizsgálják. Nem sok esélyt látok a továbblépésre, de hivatalból vizsgálnunk kell az ügyet. Sajnos Hetényi kolléga tavaly nyugdíjba ment, így mindenképp új emberre kell bíznom az ügyet…

Ekkor a főnök kis szünetet tartott, hogy kiszúrjon magának egy balekot. Maduár kivételével mindenki igyekezett más irányba nézni.

– Maduár fiam, magára gondoltam. – A többiek jól hallhatóan fellélegeztek ennek hallatán.

– É…é…énrám? – nyögte Maduár meghatódottan.

– Igen, maga lesz a legalkalmasabb erre a feladatra – mondta a szája szélén huncut mosollyal a főnök.

– Értettem uram.

– Menjen le az irattárba, hozza fel a régi aktát, tanulmányozza át, és még ma beszéljen a nyomrögzítőkkel.

– Igenis!

– Most mehetnek. Ja, és még egy. A sajtó ránk fog szállni, erre számítson, az öreg igen népszerű volt, sokat foglalkoztak az eltűnésével is.

– A helyén fogom kezelni a sajtót. – mondta Maduár, majd sarkon fordult és határozott léptekkel elindult az irattárba, csak a küszöbben botlott meg egy kicsit, de a sisak szerencsére megóvta a fejét a szemközti faltól.

A főnök még egy kicsit maradt. Arcát a kezébe temetve könyökölt az asztalon. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jó döntést hozott. Maduár az osztály legszerencsétlenebb embere volt, biciklilopásoknál komolyabb ügyet még soha nem bíztak rá. Azzal nyugtatta magát, hogy ez csak egy rutinmunka, és ezt talán még Kelempájsz sem tudja elrontani…